Református diakonisszák tragikus halála az 1944. június 2-i kolozsvári amerikai légitámadásban (2. rész)

*** Az első rész ide kattintva olvasható. ***

Az egyházat ért károk a levéltári adatok ismeretében

Az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa néhány nappal a történtek után, 1944. június 5-én Vásárhelyi János püspök²⁰ elnökletével tanácskozást tartott, amelyen megpróbálták felmérni az egyházat ért bombatámadás okozta károkat. A püspök megállapítása szerint a legnagyobb kárt a Református Diakonissza Intézet és Kórház szenvedte, ahol a betegek és a diakonisszák közül többen meghaltak, illetve megsebesültek. Ugyanakkor megrongálódott az intézettel és a kórházzal átellenben található hidelvi templom és lelkészi hivatal épülete is, de károk érték a Szeretetházat is. A tanácskozásról készült jegyzőkönyvből továbbá kiderül, hogy sokan a hívek közül életüket vesztették vagy megsebesültek a bombázáskor, mások pedig hajlék nélkül maradtak. Következésképpen az egyházkerület püspöke az ülésen kijelentette: sürgős intézkedéseket kell hozni a károk helyrehozatala és a bombakárosultak megsegítése érdekében, ezért országos szintű adománygyűjtést kezdeményezett.

Az ülésen jelen lévők teljes mértékben egyetértettek azzal, hogy a történtek ellenére szükség van a református kórház további működtetésére. Ugyanakkor úgy határoztak, hogy a várandós asszonyok biztonsága érdekében a szülészetet ideiglenesen a Kolozsvárhoz közeli Szucságba költöztetik, erre a célra végül a Dunca-féle kúriát²¹ és birtokot találták megfelelőnek.²² Dr. Mester Gábor igazgató-főorvosnak az igazgatótanácshoz intézett 1944. szeptember 6-i levele megerősíti, hogy a tervet sikerült kivitelezni, és a húszágyas kórház augusztus 2-án elkezdte működését Szucságban.²³

Az intézetet és a kórházat ért károkról pontosabb adatokat az egészségügyi létesítmény igazgató-főorvosának 1944. június 29-én keltezett jelentéséből²⁴ tudhatunk meg. Ebben Mester Gábor beszámol arról, hogy a kórházban ápolt betegek közül kilenc személy halt meg, továbbá négy diakonissza testvér és négy polgári alkalmazott vesztette életét. Úgyszintén a romok alatt lelte halálát Szigeti segédorvos kislánya is.²⁵ Ugyanakkor egy orvos könnyebben, egy diakonissza testvér pedig súlyosan megsebesült.

Ami az épületkárokat illeti, az igazgató-főorvos beszámolója szerint romba dőlt a kórház Kálvin utcai szárnya és a lépcsőháza. A megmaradt Horthy úti épületrész pedig annyira megrongálódott, hogy „annak lebontását a hatóság elhatározta”. Teljesen megsemmisült a kórház irodai felszerelése, a gyógyszer- és az anyagraktár, a laboratórium, a mosóház, a fül-orr-gégészeti rendelő, a szülészeti felszerelés, kilenc betegszoba és annak felszerelése, valamint Szigeti segédorvos lakása. A felsorolt helyiségek bútorzata és más felszerelési tárgyak szintén teljesen tönkrementek. Részben épen maradt három betegszoba, a belgyógyászati rendelő, a röntgenlaboratórium, a két műtőterem és a konyha. A megmaradt helyiségek felszereléseiben elszenvedett kár hozzávetőlegesen 50 százalékra tehető – sorolta a veszteségeket az intézményvezető.

„A támadás után nyomban hozzá kezdtünk a mentési munkálatokhoz. Igen nagy munka árán tudtuk az épület romjai alatt levő halottakat kiásni. Az utolsó halottat a támadás után két hét múlva találtuk meg. Első napokban sikerült naponta 30-40 katona segítségét igénybe venni, de ott dolgozott a légócsoport 20 embere is. Az utóbbi napokban a romok eltakarítási munkálatát a levente parancsnokság vette át. A mentéssel kapcsolatosan minden igyekezetem oda irányult, hogy a felszerelésekből mindent összegyűjtsünk, és megőrizzünk. Jelentem, hogy az anyagmentési munkálatok már befejeződtek, sikerült az ingóságokon kívül valamennyi épségben lévő kályhát, mosdókagylót, fürdőkádat, lámpákat, villanyvezetékeket, vízcsapokat és vezetékeket, a műterem beépített felszerelését, a műtő burkolatát képező csempéket, végül az étel és személyhordó lift teljes felszerelését megmenteni” – olvasható a jelentésben.

Mester Gábor beszámolt arról is, hogy sikerült elszállítani a Szucságban létesített húszágyas kórházba a szükséges felszereléseket: ágyakat, fehérneműt, bútorokat és orvosi eszközöket. Ugyancsak oda „szállíttattam ki 2500 db. téglát, egy nagyobb szállítmány gerendát és deszkát, a gazdaságban építendő siló és sertésól részére”.

A jelentésből megtudható, hogy megrongálódott a pavilon épülete és kisebb mértékben a portás lakása is. A pavilonnak a fedélzete, az ablakai és az ajtói sérültek, de – mint megállapították – a tetőzet javítása már folyamatban van.

„A romok eltakarítása rövidesen befejeződik, intézkedtem az irányban, hogy a fa, vasalkatrészek, valamint a téglák az épület udvarán helyeztessenek el, és a megrongált kb. 30 méter hosszú kerítés helyreállításával a kórház területét lezárjuk. Jelentem, hogy az irodában elhelyezett pénztárszekrény is szertement, s a benne levő pénz szétszóródott, s részben apró darabokra zúzódott szét. Az ott elhelyezett pénz kb. 24 000 P, melyből azonban 13 000 P volt a kórházé, a többi elszámolás alatt levő pénzek voltak, mai napig kb. 22 000 P-t sikerült összeszedni, mely összeget a kerület pénztárába helyeztünk el” – szögezte le.

Végezetül Mester Gábor kitért arra, hogy „a kórház a megmentett 20 ágyas kórháznak megfelelő felszerelésén kívül, az alábbi pénzzel rendelkezik: készpénz 30 000 P, ezen felül a Diakonissza Intézet gazdaságának kölcsön adott 40 000 P, összes készpénz vagyon… P. A kölcsönadott összeg egy része be van építve a gazdaságba, a nagyobb részére állatokat és gazdasági felszereléseket vásároltunk. A gazdaságban van 8 tehén, 6 borjú, 8 sertés, 12 féléves malac, 7 kis malac, 1 ló, 19 juh, azon kívül kb. 70 m mázsa szemes takarmány, 42 köbméteres siló, szöszös bükönnyel megtöltve. A Diakonissza Intézet gazdasága az általa termelt élelmiszereket szállítja a kórháznak, s ily módon törleszti a fenti összeget.”


A diakonisszák mentik a menthetőt a pusztítás után (Jobbra Irén testvér) – A Józsa család hagyatéka

Összegzésképpen az igazgató-főorvos megállapította: „a kórház épülete és felszerelésének nagyobb része megsemmisült, az elszenvedett kár összegszerű értékét azonban még hozzávetőlegesen sem tudom megjelölni”.²⁶

Az Erdélyi Református Egyházkerület által 1944. augusztus 28-án benyújtott hivatalos kártalanítási kérelemből viszont már megtudhatjuk: az épületkárok összege 2 080 000 P, az egyéb „dologi” károké, azaz felszereléseké további 1 210 075 P, összesen tehát 3 290 075 P-re tehető az 1944. június 2-i bombázás miatt az egyházat ért kár.²⁷ Az egyházkerület a hivatalos kártalanítási kérelemhez csatolta a Református Diakonissza Kórház tönkrement értékeinek leltárát is.²⁸

A hidelvi református egyházközség által elszenvedett károkról készült jelentés megerősíti a korábbiakat, miszerint épületei „egyetlen nagy romhalmazzá váltak”. A kórházzal szemben található templom és parókia épülete megrongálódott, és hívei közül többen életüket vesztették a légitámadásban. Külön kitérnek arra, hogy Szabó Zoltán nevű hívük holttestét csak egy év múlva sikerült megtalálniuk, és eltemetniük. Megtudhatjuk azt is, hogy a parókián tartózkodók közül a lelkészen kívül mindenki megsebesült. Az irat szerint 83 hívük halt meg, 48-ra tehető a területén megsérült házak száma, illetve 99-en voltak kénytelenek elhagyni az eredeti lakhelyüket.²⁹ Az egyházközség 1944-es halotti anyakönyvében 57 olyan személy nevét sikerült megtalálni, akik a „terror bombatámadás áldozatai” lettek. A legfiatalabb áldozatok alig kétévesek voltak.³⁰

A légitámadásban elhunyt „Úr szolgáló leányai”

Az 1944. június 2-i amerikai bombázók négy fiatal diakonissza – Bethlen Erzsébet (diakonissza nevén Orsolya testvér), Kocsis Juliánna (Júlia testvér), Szabó Piroska (Julianna testvér) és Vatzek Lujza (Lujza testvér) – életét oltották ki. Az Erdélyi Református Egyházkerület Diakonissza Intézetének 1932-ben készült szabályzata és rendtartása szerint mindannyian „az Úr szolgáló leányai” voltak, a betegápolás, a tanítás és a gyülekezeti munkában vállaltak szolgálatot.

A diakonisszák magas szintű lelki, azaz vallásos, valamint orvosi, szakirányú képzésben részesültek, s felkészítésük során komoly fokozati vizsgákon kellett átmenniük (tanuló, jelölt, próbatestvér, gyakorlótestvér). Akár tíz évbe is telt, míg eljutottak az ünnepélyes fogadalomtételig, valamint a felszentelés útján elérhető végleges diakonissza státusig. A diakonisszák országszerte teljesítettek szolgálatot, betegápolói munkát végeztek kórházakban, idősek otthonában, árvaházakban, napközi otthonokban, iskolákban stb. Mindezt természetesen anyagi juttatások nélkül tették, cserébe az intézet egész életükre ellátta, betegség esetén ápolta, öregségük idején pedig gondozta őket, amint „azt minden család otthona teszi”.³¹

A légitámadás során elhunyt diakonisszák által írt önéletraj­zokból szépen kibontakozik a jellemük: honnan indultak, milyen családi háttérrel rendelkeztek, miért választották ezt a szolgálatot-hivatást. Mindannyiuk önzetlenül, meggyőződésből vállalták „a szeretetszolgálattal” járó feladatot, és valószínűleg egyikük sem gondolta azt, hogy az életüket gyilkos bombák oltják majd ki. De lássuk, hogy kik voltak ezek a meglehetősen szerény, egyszerű, alázatos és tiszta lelkű fiatal nők, és miként vallottak magukról.

Bethlen Erzsébet, azaz Orsolya testvér 1915-ben született, a Szatmár megyei Érszakácsiból származott, és 1941-ben kérte felvételét a diakonisszák sorába.

„Főtiszteletű és Méltóságos Igazgatótanács!

Alulírott Bethlen Erzsébet, szerény életemről egy pár sort tudok feljegyezni. Édesanyám, Bethlen Sándorné, szül. Egyedi Ilona, édesapám, Bethlen Sándor. Négyen vagyunk testvérek, 3 lány és egy fiú. Én, Erzsébet mindig különböztem tőlük, más természetem volt.

Anyám, istenfélő, jó lélek mindig azt mondta, férjhez kell mennem. De a férjhezmenéshez hajlamot nem éreztem.

25 éves vagyok. Érszakácsi községben lakunk, földmívesek vagyunk. Mezőn dolgoztam, és az anyámnak segítettem otthon a háznál. Ha az időm úgy engedte, a szórakozásom a könyvolvasás volt. Léha szórakozások nem érdekeltek.

Eljárogattam a templomba. Egy vendég tiszteletes úr jött a falunkba. Hirdette a diakonissza otthont, amiről én eddig keveset tudtam.

Most már szeretnék szívvel-lélekkel diakonissza lenni. Bízom Istenben, hogy megsegít, minthogy kéréseim máskor is meghallgatta. Úgy érzem, megtalálnám az életem igazi útját, nemes munkát végeznék, s életem boldogságát ezzel megtalálnám.

Érszakácsi, 1941. június 16.

Bethlen Erzsébet”³²

Kocsis Juliánna, diakonissza nevén Júlia testvér 1911. november 29-én született a Bihar megyei Nagyszalontán. Az intézetbe 1932. október 26-án lépett be, kórházi konyha, betegápolás terén kapott kiképzést. Próbatestvéri vizsgát és fogadalmat tett. Az 1939-ben írt önéletrajzában a következőképpen foglalja össze addigi életútját.³³

„Kocsis Juliánna születtem 1911. nov. 29-én Szalontán. Édesapám Kocsis Lajos és neje, Kocsis Lajosné, született Szathmári Juliánna. Édesapám gazdálkodó, édesanyám háztartással foglalkozik. Vallásuk református, lakóhelyük Szalonta.

(…)

A református elemi iskolában végeztem hat osztályt és az állami ismétlő iskolában 3 osztályt. Bejövetelem előtt otthon tartózkodtam, kézimunkáztam, és segítettem a gazdaságban. Bejövetelem előtt jártas voltam a főzésben, sütésben, mosásban, vasalásban.

A Diakonissza Intézetbe beléptem 1932. X. 26-án. Fogadalmat tettem 1934. IV. 3-án. Bejövetelem előtt 2 évig voltam a leányszövetség tagja.

Munkabeosztásaim voltak: 1933–1934-ig a kórházi konyhán, 1934–1935-ig a Szeretetházban, mint betegápoló, 1935–36-ig az otthon konyháján, 1936–38 július 1-ig a református aggmenházban teljesítettem szolgálatot, 1938. júl. 22-től augusztus 20-ig az otthonban helyettesítettem, s 20-ika után jöttem az osztályra.

A betegápolásban és a főzésben vagyok jártas. Csak magyar nyelven beszélek. Zenéhez nem értek, varrni nem tudok, most nem kézimunkázom.

Gyermekkoromban voltam bárányhimlőben és torokgyulladásban. Mandulagyulladásom volt még 1935-ben, és utána ki is vették, 1934-ben kivették a vakbelemet. Azóta csak kisebb meghűléseim voltak.

Szeretem a Nyírő könyveit, olvastam tőle: Isten igájában és a Sibói Bölényt, Gárdonyitól olvastam az Isten rabjait, Koós Károlytól az Országépítő című könyvét. Még olvastam több más könyvet, de inkább ezek ragadtak meg. Most legszívesebben a misszionáriusok elbeszéléseit és önéletrajzokat olvasnék. Legkedvesebb könyvem a Biblia, amelyben minden időben vigasztalást találok. A Bibliát átolvastam folytatólagosan, olvastam a Zsoltárokat, Mózes V. könyvét, a négy Evangéliumot és a Pál apostol leveleit. Én a külmisszióra érzek inkább indítást, de ez azt hiszem, emberileg lehetetlen, és majd az öreg testvéreket fogom Isten kegyelméből gondozni.

Kolozsvár, 1939. I. 16.

Júlia testvér”³⁴

A légitámadás másik áldozata, Szabó Piroska, diakonissza nevén Julianna testvér 1919. augusztus 9-én született a Kolozs megyei Magyarbikalon. Édesapja Szabó János református vallású földműves, édesanyja Kupa Ilona, szintén református volt. Az intézetbe való belépésének indoka: „Szeretné egész életét az Úr Jézus szolgálatába állítani”. Az intézetbe 1940. szeptember 16-án lépett be, minősítő és próbatestvéri vizsgát tett.³⁵

„Születtem Magyarbikalon 1919. augusztus hó 9-én. Szüleim komoly ref. vallású emberek, foglalkozásuk földművelés. Testvérem: két fiú és egy lány, köztük én vagyok a legnagyobb.

Kicsi korom óta szerettem a vallásos életet, nagyon szerettem a vallásórákat és a vasárnapi iskolát.

Hét elemi osztályt jártam közepes eredménnyel.

Iskolavégzés után elkerültem Almásra, ahol hetedik éve háztartási munkát végzek, ismerem a háztartásoknak minden munkásságát: tudok főzni, mosni, vasalni stb.

Itt Almáson soha nem tiltottak az olyan helyekről, ahol Istennek az Igéjét hallhattam, s így ez a vallásos szellem bennem tovább fejlődött, és a tavaly ősszel egyik igehirdetéstől a másikig, egyik bibliaórától a másikig egyre személyesebben és határozottabban éreztem Istennek a parancsát, amely nem hagyott nyugodni, és így egy este elhatároztam, hogy diakonissza leszek.

Most a lányszövetségbe[n] munkálkodom, de úgy érzem, hogy ez a munka nagyon kevés, Isten többet vár tőlem, és én az egész életemet szeretném a Jézus Krisztus szolgálatába állítani.

Szüleim nem akadályoznak ebben az elhatározásomban, és így ez megkönnyíti a tervemet, hogy ha a Diakonissza Intézet igazgatósága megfelelőnek talál, és Isten méltóvá tesz reá, diakonissza leszek.

Testsúly 52 kg

Magasság Rendes”³⁶

Vatzek Lujza, diakonissza nevén Lujza testvér 1917. január 24-én született Tiszalökön (Szabolcs megye, Magyarország). Édesapja Vatzek Antal római katolikus uradalmi szakács, édesanyja Lörinczi Zsuzsanna, református, varrónő volt. A Diakonissza Intézetbe 1935. október 7-én lépett be. Letette a minősítő és próbatestvéri vizsgát, valamint a fogadalomtételt, de 1944. június 2-án bekövetkezett tragikus halála miatt már nem szentelhették fel. Betegápolásra kapott sajátos kiképzést az intézetben.³⁷ Így vall életéről:

„Megboldogult apukám rom. kath. vallású volt, foglalkozására nézve pedig uradalmi szakács. Mamukám ref. vallású és szakácsnő. Egy 16 éves öcsém van, ő most kereskedő tanonc. Én most 18 éves vagyok, 7 elemit végeztem, de nem absolváltam, s így csak 6-ról kaphatok bizonyítványt. 1917-be jan. 24-én születtem Tiszalökön (Szabolcs m. Magy. orsz.) Öt éves voltam, mikor Erdélybe jöttünk, és még nem voltam hat éves, amikor iskolába kezdtem járni Maroscsesztvén. Az I. és II. osztályt Csesztvén jártam, a III. és IV-et Kutyfalván, Marosszentgyörgyön az V. és VI.-ot. 12 éves voltam, és a VII. osztályba jártam, amikor apukám hirtelen meghalt. Apukám halála után mamukám falujába költöztük Bonyhára, és én ott végeztem el a VII-ik osztályt. Vizsga után meglátogattam kereszttatámat, s mire visszajöttem már megvolt az absolváló vizsga, amit akkor még a tanító úr sem tudott, hogy mikor lesz, én pedig lemaradtam. Azután az öcsém elkerült Szebenbe a Mária Terézia árvaházba, mamukám pedig és én egy uradalomba mentünk, mamukám főzött, én pedig stoppoltam a grófnénak. Később idejöttünk Medgyesre, itt gyárba[n] kezdtünk dolgozni, mamukám már rég nem dolgozik a gyárba[n], ő most a varrással foglalkozik, de én még ott dolgozok, már három éve. Mikor konfirmáltam 16 éves voltam, sem akkor, sem azután soha semmiféle mulatságon vagy bálba nem voltam, és nem is vágyok. Csak a templomba járok, sehol nem érzem magam olyan jól, mint ott. Egyetlen szórakozásom pedig az olvasás. Minden vágyam az, hogy a diakonisszákhoz mehessek. Mit érnék én azzal, ha bálokba járnék, és csak a földi javakat keresném, amelyek úgyis csak múlandók. Inkább a Krisztus szolgálatára szentelem az életemet, hiszen ő az ő drága vérét érettem is kiontotta, a jutalom, amit ő az én szolgálatomért ad, örökkévaló, nem pedig mulandó. Úgy érzem, hogy az Úr Jézus engem is hívogat a többi testvérek közé, hogy velük együtt én is végezzem azt a nagy szeretetmunkát, és ott éljek én is köztük, ahol mindenki úgy szereti egymást, és ahol mindenki békében él. Nem úgy, mint itt, a világi életbe[n], ahol az emberek annyit veszekednek, annyira gyűlölik, csúfolják egymást. Engem is sokat csúfolnak a lányok, amiért oda készülök. Én nem tudom, miért tudnak annyi rágalmat mondani azokról, akik az Isten akarata szerint élnek. Én nem törődök senkivel, és ha a Jóisten is úgy akarja, úgyis csak oda megyek, ahova már olyan régen, még gyerekkorom óta vágyok. 54 kg vagyok, magasságom 1,68 m. Iskoláskoromba kétszer voltam himlőbe. Most egészséges vagyok hála Istennek, de egy kicsit vérszegény. A fogaim épek.

Vatzek Lujza

Medgyes, 1935. VI. 6.”³⁸


Irén testvér (balról) műtét közben (A Józsa család hagyatéka)

„Jaj, Istenem” – Lujza testvér utolsó szavai

Rendkívül megható az a válaszlevél, amelyet Borbáth Dániel 1944. augusztus 3-án írt Vatzek Lujza édesanyjának, aki június 24-i levelében „szeretett Lujzika lánya” halálának körülményeiről érdeklődött a lelkész-igazgatónál. Íme, Borbáth Dániel levele:

„1944. augusztus 3., Cserei utca 3

Kedves Vatzekné Testvérem!

Köszönöm szépen június 24-én írt levelét. A nagy fájdalmat, amit édesanyai szíve hordoz kedves Lujzika lánya hirtelen halála miatt, igazi részvéttel értük meg leveléből. Nekünk is nagyon fáj, mert egy jó, szorgalmas, becsületes, igazi szelíd diakonissza testvérünk, anyaházunk gyermeke halt meg benne. Soha nem tudjuk felejteni mosolyát, igyekvő, szolgálatkész drága életét.

Nagyon jól esik, hogy el tetszik jönni a sírjához. Szeretettel hívom, tessék jönni, s legyen a mi otthonunk vendége. Legalább így, kedves édesanyjának adjuk meg azt a szeretetet, mit már Lujza testvérnek nem tudunk megadni. Lakásunk a Cserei utca 3. szám alatt van, közel a Feleki-tetőhöz.

Kérdéseire válaszolva azt írhatom, hogy a bombatámadás első perceiben halt meg. Mellette volt még egy diakonissza testvér, egyik orvosunk kis leánya és az orvos felesége kisbabájával. A kórháznak első emeletén állottak a nehéz betegek közti betegek közben.³⁹ Az orvos feleségét s karján levő kis babáját kidobta a leomló fal, s ő tudta elmondani a Lujza testvér, az Orsolya testvér halálát s az orvosunk kisleányának, ki éppen Lujza testvér kezét fogta, hasonló halálát. Hármukat, Lujza testvért, Orsolya testvért s a kicsi 7 éves Tubikát egymás mellett kaptuk meg a nagy romok alatt. A kórházra több bomba esett, 4 diakonisszánk halt meg, 8 beteg s a kapus feleségével és 2 cselédleány. Lujza testvér egy pillanat alatt halt meg. A doktor úr felesége elmondta, hogy Lujza testvér kinézett, s látta a repülőket, s azt mondta, nem lehetnek ellenséges gépek, mert igen lent szállnak. De ezek már a bombák voltak, s a következő percben ezt kiáltotta „Jaj, Istenem”. Erre már rájuk hullt a bomba, leszakadt az épület, s a falak összenyomták úgy, hogy a feje s a szíve kapott sérülést, s mint az orvosok mondják, a bombahullás pillanatában már meghaltak mind a hárman. (…) Temetését a püspök úr végezte. Mivel úgy tekintették, mint a kötelességteljesítés közbeni hősi halottat, ki a légoltalmi előírások szerint a nehéz betegek erősítésére, a védelmére maradt a riadó alatt is a szolgálat mezején, hősi halottnak kijáró tisztelettel temették el a többi diakonissza testvérrel együtt.

Megelőzőleg 3 hetet volt a szucsági nyaralónkban, s onnan jött haza boldogan. Sajnos, kicsi Lujza testvér az utóbbi időben egyre betegnek látszott. Apró lázai voltak. Manduláját is kivétettük, de így sem múlt el, s a vizsgálat azt mutatja, hogy tuberkulózis okozhatja a lázat. Mind attól félt ő is, hogy hosszú betegség következik. Lehet, a jó Isten ettől a hosszú, nehéz betegségtől szabadította meg a pillanat alatt bekövetkezett, fájdalom nélküli halállal.

Kedves, jó Vatzekné, vigasztalja az, hogy Kedves Leánya, azt, amire vállalkozott, hogy az Úr Jézust szolgálja, halálig híven tette, s mint hős halt meg szolgálat közben, utolsó pillanatig Isten nevében jót cselekedve. Mint a püspökünk mondotta a temetésén, az egyháztörténelemben ott lesz neve felírva, s unokáink is emlegetik, mint egy igazi Jézus női példáját a szeretet és kötelességteljesítés hősi halálának. Nem az a fontos, hány évet élünk, hanem amennyit az Úristen jónak lát, az igazi élettel éljük. Áldott emlékű Lujza testvérünk egész életében csak jót tett, bűnt nem követett el anyaházunkban, hanem engedelmes volt. Halála előtti vasárnap vett Úrvacsorát is. Bizonyos lehet a fájó édesanyai szív, hogy ő az üdvösségben van az Úrjézusnál igazi boldogságban, hol nem fáj neki semmi. Míg élt, nagyon szépen élt, több jót tett 28 év alatt, mint más 80 év alatt. Isten s ember előtt kedves volt. Olyan sokan jönnek régi betegei közül, s siratják őt sírjánál. (…)

igazgató-lelkész”⁴⁰

(FOLYTATJUK)

(Tanulmányunk első részét itt olvashatják)