Luther „slágereket” énekelt, mi meg Luther énekeit énekeljük
– A reformáció egyik sajátossága, hogy nem egy lezárható folyamat. Ez sosem ér véget úgy, hogy akkor borítékoltuk és eltettük. Maga az időszak, a 16-17. század, amely elvezetett a protestáns felekezetek megszületéséhez, az nyilván lejárt, de a reformáció mint eszmerendszer nem egy lezárható folyamat, hanem az egy olyan eszmei munka, meghívás, hogy a különböző közösségek és egyházak folyamatosan kétfelé vizsgálják meg magukat. Az egyik megvizsgálás a hagyománnyal, a szentírással, alapigazságokkal szembesíti a mindenkori jelenben élő embert, a másik pedig a jelen, a környező világ, amelyben él, és lényegében ezt a két dimenziót, ezt a két oldalt az életnek kell valamilyen szinten összhangba hoznia, a mindenkori jelennek. Láthatjuk tehát, hogy vannak olyan alapvető igazságok, amelyek nem változhatnak, mert abban a pillanatban elveszítené az adott közösség a saját arcélét. Például az istenben való hit, vagy a szentírás fontossága vagy keresztény közösségben a keresztény múlt, mint egy hagyomány, amihez tartozunk – ez képezi a hittani vasmagját minden egyes keresztény közösségnek. Viszont vannak olyan kihívások a mindenkori jelenben, amelyek arra buzdítják a keresztény gyülekezetet, hogy átgondolja a saját életformáját. Mondok egy példát. Luther Márton annakidején amikor a reformációt elindította, akkor a korában énekelt dalok dallamára írt keresztény protestáns szöveget. Azokra a dalokra ma azt mondanánk, hogy slágerek. Ez már-már közhelyes megállapítássá vált, sokszor mondtuk, hogy Luther a nép énekeit énekelte, mi meg Luther énekeit énekeljük. Miközben a zenei világ körülöttünk teljesen megváltozott. A megkérdőjelezhetetlen nagy értéket képviselő énekeskönyvi, egyházi éneklés ki kell egészüljön valami fajta párbeszéddel a jelennel.
Egyházunk egyik előadótanácsosa kezdeményezésére zenéhez értő unitárius papok Daltutajok gyűjtőnév alatt írtak dalokat, dvd is lett ebből az anyagból. Így mai hangzású, szövegükben is maibb jellegű egyházi énekek születtek, amelyeket ifjúsági körökben, de nemcsak ifjúsági tevékenységeken lehet énekelni. Próbáljuk más felekezetek zenei kínálatából is megtalálni azokat, amelyek teológiailag a mi meglátásainkkal is találnak, és most már bő kínálatot nyújt a világi zene, amely tartalmában nagyon sokszor egészen spirituális jellegű szövegeket produkál, és mi nem félünk attól, hogy ezeket a szövegeket és dalokat istentiszteleti környezetbe helyezzük.
Megélni a vallásosságot úgy, hogy az rezonáljon a most élő emberrel
A gyülekezet ne csak vasárnapi közösség legyen
– Az alapelképzelésünk itt a belvárosban, hogy a gyülekezet nemcsak egy vasárnapi közösség kell legyen, hanem az egyháznak a társadalom egészében van szerepe. Minden korosztály és érdeklődési kör számára kívánunk nyújtani valamit, amitől otthon érezze magát. Egy családban megtalálhatjuk azt az alapegységet, ami összekapcsolja a családtagokat még akkor is, hogy ha az érdeklődési körök, az életszakaszok, munkahelyi helyzetek, a pszichológiai állapota az adott személyeknek változó. Mi úgy képzeljük el ezt az egyházközséget, mint egy kibővített családot, akként szeretnénk élni, azaz a különböző életkorú, érdeklődésű, igényű emberek különféle igényeire, problémáira kívánunk választ adni. Éppen ezelőtt egy órával ért véget az idősek számára szervezett tornatevékenység, amikor itt a tanácsteremben 20-30 idős személy tornászik. Bár nem tartozik feltétlenül a klasszikus egyházi jellegű rendezvényekhez, az egészség megőrzésénél kevés vallásosabb téma van, az élettisztelet az egészség megőrzésével is összefüggésben van. Ez a tevékenység jó lehet arra, hogy ezt az ember tettel megélje.
Folyamatosan próbálunk kísérletezni
– Istentiszteleti jellegében is változik az egyház, megannyi forma van a mi egyházközségünkben és itt Kolozsváron az egyetemistáknál, folyamatosan próbálunk jó értelemben vett módon kísérletezni. Nem azt jelenti, hogy jó dolgunkban már nem tudjuk, mit csináljunk és kezdünk ilyen-olyan elemeket beemelni, hanem pontosan arról szól ez kísérletezés, hogy hogyan lehet megélni a vallásosságot úgy, hogy az rezonáljon a most élő emberrel. Van aki kedveli a templomi környezetet, egy klasszikus vasárnap délelőtti istentiszteletnek a hangulatát, szerkezetét, stílusát szereti, van viszont, akinek ez már nem mond sokat, aki másképp közelít a vallásos élményhez, nyilván vallási igénye neki is van, mindenkinek van, ez egy egyetemes igény. Az ahogyan válaszolunk erre az igényre, korról korszakra változik. Segítséget nyújtunk a szegények, idősek, rászorulók felé, hajléktalanokat ebédeltetünk, a Gondviselés Segélyszervezettel házi betegellátást végző alkalmazottat foglalkoztatunk, két ifjúsági csoportunk van, a harmadik pedig a visszajáró, már-már végzős egyetemistáké. Házassági felkészítőt tartunk, kiállításokat, koncerteket, előadásokat, gyermek- és családi programokat szervezünk, az a lényeg, hogy minél gazdagabb kínálatunk legyen, ami az ember érdeklődését kielégíti, problémáit, élethelyzetét valamilyen szinten javítja. És közben az egész, ahogy a szőlőszemek a gerezdet alkotják, úgy formálja azt, mit egyházközségnek nevezünk.
Pezsgő, galambok, papi áldás
– Az idei az első esztendő, amikor több esketési szertartást végeztem templomon kívül, mint a templomban. Nem vagyok ellene annak, hogy ne a templomban végezzem a szertartást, de valahogy meg kell találni a módját, hogy az első pohár pezsgő és a galamberegetés között a pap ne csak az a személy legyen, aki a hoppmester mellett a kicsit komolyabb szöveget mondja, hanem annak azért meglegyen a maga vallási szertartás jellege is, amit a templom eleve megteremt. Volt, amikor úgy éreztem, hogy ez az egész nem pont arról szól, hogy itt házasságkötési szertartás zajlik, hanem éppen elkoccintották az első pohár pezsgőt, utána a ceremóniamester mondja, hogy na most akkor jön az egyházi megáldás, utána a galambok, a fotó s az előétel. Tehát úgy ebben az egész menüben ott vagyunk mi is valamilyen szinten. Egy házasságkötés nemcsak az eszem-iszomról és meghatódottságról szól, ennek van egy vallási dimenziója, ami nemcsak érzelem, nemcsak Chopin muzsika és kaja meg ellopott menyasszony, hanem ugyanakkor ott van egy nagyon kemény hűségfogadalom, amit azért az ember talán végig kellene gondoljon legalább, amikor elmondja. De nem zárkózom el tőle, volt már hegytetőn is, eskettünk, kereszteltünk vendéglőben, házban, dombon, udvaron, utcán.
– Van-e abban szabadsága a lelkészeknek, hogy „mai” nyelvezetben prédikáljanak?
– Egy falusi környezetben vagy kisvárosban az ember nagyon pontosan tudja, hogy kikhez beszél, pl. Kolozsváron viszont a gyülekezet nagyon tág skálán mozog, a fiataloktól a nagyon idősekig, a kétkezi munkásoktól a csúcsértelmiségekig mindenféle ember van itt, és az szinte lehetetlen, hogy egy beszédben az ember mindenkihez szóljon. Ez a kunszt, hogy úgy fogalmazódjon meg az a prédikáció, hogy lehetőleg minél több személyt megszólítson, mindenki kapjon a maga számára gondolkodni valót. A prédikáció nem egy diktum, legalábbis a mi értelmezésünkben az nem azt jelenti, hogy megszólal egyfajta isteni kinyilatkoztatás úgy ahogy van, és attól függetlenül, hogy a pap mit mond, az igaz. A prédikáció inkább meghívás egy értelmezésre. A pap vázol egy gondolatsort, ami arra invitálja a hallgatót, hogy gondolkozzon el rajta, egyetért, nem ért egyet, vitatja, de még ha a papnak egyetlen szavával sem ért egyet, ő kapott valamit, esetleg megerősödött abban, amit az adott témában igaznak tart, és ez már hozzájárult ahhoz, hogy ő fejlődjön. A lelkészen múlik, hogy megtalálja azt a nyelvezetet, amivel a mondanivalóját el tudja juttatni a gyülekezethez.
A bibliai ódon hangzású Károli-féle „kánaáni” nyelv, amikor a pap felmegy a szószékre és Mezopotámiát és Ahasvérust emleget, és vala és nem vala – ehhez képest a lelkésznek van arra nézve szabadsága, hogy a bibliai üzenetet mai nyelven fogalmazza meg a hallgatóság számára. A kilencvenes években elkészült az új fordítású biblia, ezt 2-3 éve újra átfésülték és átdolgozták. Ez némileg szakít a Károli-féle vonallal, de a szöveg adott, az ókori szöveget nyilván az ember csiszolja, a nyelvezetet próbálja a maihoz közelíteni, de a tartalmat nem lehet megváltoztatni, mert akkor az már nem lenne ugyanaz. Ha jól emlékszem Luthernek van ez a gyönyörű mondása, hogy a szentírás olyan, mint a tokba behelyezett kard. Amikor az ember elkezdi olvasni és magyarázni, akkor kiveszi az ember a kardot a tokból, és akkor válik annak a kardnak értelme. Ez a prédikációnak a lényege. Ott van ez az ókori szöveg a maga stiláris helyzetével, a maga különböző műfaji egyediségével, a jellemzően közel-keleti képies beszéddel, és ott van ezzel szemben a prédikáció, ami egy mai dolog, és az a szerepe, hogy azt a textust, nem föltétlenül a képet, hanem a mondanivalót kibontsa ma és alkalmazza a mostani helyzetre, ez már a lelkész vágott dohányától függ.
Olvassa el ezt is:
