Refo500: A mai 95 tétel
Lelkipásztorok gondolatai a mai és holnapi egyházról
Lelkipásztorok gondolatai a mai és holnapi egyházról
Vissza

Refo500: A mai 95 tétel

A mai 95 tételt a Reformáció – eszmék, értékek, váradalmak című konferenciára szerkesztette Simon János lelkész szeptemberben. Fontos megértenünk, hogy ez nem valamiféle hivatalos egyházi állásfoglalás, nem képezte közösségi vita tárgyát (bár mindezen gondolatok mentén sok beszélgetés zajlik az egyházon belül), és a 95 tételt felsorakoztató lista nem egy szavazás eredményeként született. Az Erdélyi Református Egyházkerületben szolgáló lelkipásztorok fogalmazták meg gondolataikat, esetleg javaslataikat az egyház küldetéséről, a közösségről, a konfirmációról, a szolgálatról és a szolgálókról, az istentiszteletről, egyházfegyelemről, a családról, az egyházszervezetről és egyházi eljárásokról, egyház és politika viszonyáról, karakterformálódásról. Azt jelzik, miben elmarasztalható, illetve miben kellene változnia, milyennek kellene lennie a református egyháznak napjainkban.

A megújulás alapja

1. A megújulás kapcsán két gyakori és téves megállapítással találkozunk: minden jól van úgy, ahogy van, semmin se változtassunk, mert azokat is elveszítjük, akik még ragaszkodnak az egyházhoz; és a semmi sincs jól, mindent meg kell változtatni, ha nem akarjuk, hogy teljesen kiürüljenek templomaink.

2. Mindkét állítás félelmet szül és ellehetetleníti a megújulást. Éppen ezért észre kell vennünk, hogy az egyháznak, ha közös hullámhosszon akar maradni korának emberével, állandóan meg kell újulnia – Ecclesia semper reformanda.

3. Reformátoriak csak akkor lehetünk, ha továbbvisszük a reformátorok által elkezdett munkát és nem akkor, ha konzerváljuk azt.

4. Ugyanakkor, csak a Szentírás lehet az útmutató ebben, ahogy minden más kérdésben is. A Sola Scriptura nem lehet szólam csupán! Ha az egyház feladja az Igét, megszűnik egyháznak lenni.

5. Az egyház az élő Isten szuverenitását hirdeti. Ebből az következik, hogy minden egyházi megnyilvánulásnak Isten akaratát kell tükröznie. Káros az, ha a „működőképesség” vagy a „mások is így csinálják” jellegű magyarázatokkal kiiktatjuk Isten akaratát.

6. Keresztyénné nem egy magatartás, hanem egy viszony tesz: a személyes hitre, bizalomra és szeretetre épülő kapcsolat Istennel.

7. Ebből fakadóan észre kell venni, hogy a megújulás a személyes odaszánással kezdődik. Nincs és nem is lesz reformáció, sem ébredés addig, míg a lelkész, presbiter, diakónus vagy más szolgálattevő át nem adja életét Krisztusnak.

8. A megújulást Jézus cselekszi, segíti folyamatosan. Hátráltatója csupán az ember: a lelkész, mert örökölt gyakorlatokba merevedik, a gyülekezet, mert megszokásba kényelmesedik.

9. A reformáció nem a rendszer megváltoztatásával, az egyházi vezetők meggyőzésével, hanem a gyülekezetekben folytatott evangéliumhirdetéssel, evangelizációval jutott sikerre. Ma is ez az útja az ember, és az emberekből épített egyház változásának.

Az egyház küldetéséről

10. A missziós hangsúlyok eltolódtak, és a Krisztushoz vezetni és Krisztusé lenni elv helyett a hívek egyházban való megtartása lett a cél.

11. Feladatunk inkább az ember Krisztushoz vezetése kell hogy legyen, hasonlóan ahhoz, ahogy az első keresztyén gyülekezetek tették.

12. Mivel misszió nélkül nincsen egyház, a misszió nem opcionális feladat.

13. A misszió nem lehet időszakos program, és nem lehet csak bizonyos erre delegált és ezért fizetett szolgálattevők feladata sem.

14. Missziós szemléletű gyülekezetekre van szükség Erdélyben. Ennek érdekében tanítani kell a híveket a missziós szemléletre.

15. Nincs misszió azok nélkül, akik fontosnak érzik a mások életének megújulását.  

16. A külmisszió támogatása a belmissziónak is lendületet adhat. A misszió teljes parancsát komolyan kell vennünk Krisztus egyházában.

A közösségről

17. Az egyháznak a misszió melletti másik fontos feladata a közösségben élők erősítése, támogatása. Nincs egyház olyan megújult életű emberek nélkül, akik észreveszik a mellettük levőt, melléállnak, s ha kell, vele sírnak vagy vele örülnek.

18. Miközben kiürülnek a templomok, egyre többen vágynak a spiritualitás megélésére. Vajon nem azért keresik ezt máshol, mert a túlságosan megkövült tradíciók erre nem kínálnak lehetőséget? Keresni kell a tradicionális közösségmegélésen túli lehetőségeket.

19. Az ApCsel 2,41–47 szerint az első keresztyének nemcsak az apostoli tanításban vettek kitartóan részt, hanem a „közösségben” is. Ez azt jelenti, hogy stabil bizalmi kapcsolatokat építettek ki. Mai gyülekezeteink nem bírnak megtartó erővel akkor, ha ott többnyire csak látszatkapcsolatok vannak.

20. Az első keresztyéneknek nem rendezvényszerű gyülekezeti alkalmaik voltak, hanem olyan közeli kapcsolatokban éltek, ahol számíthattak a testvérre. Ki kell nőni a programközpontú gyülekezetszervezésből.

21. Mély spiritualitás és szakralitás jellemezte ezeket a közösségeket. Miközben bensőségesek voltak, ugyanakkor befogadtak kívülállókat is.

22. A jövő gyülekezeteinek alapsejtjei mély lelki közösségek, az apostoli korhoz hasonló házi csoportok lesznek.

23. Az egyháztagság helyett a tanítványságot kell megélnünk és hangsúlyoznunk.

A konfirmációról

24. Nem igazán tudjuk, hogy mit kezdjünk a konfirmációval. Hitvallásként tekintünk rá, és annak nyilvánítjuk, holott a gyakorlatban ritkán az.

25. Tisztességesebb lenne missziónak tekinteni, és nem hitvallásként láttatni. Tévesen általa inkább a tanítást és a szervezetbe való betagolást célozzuk meg („az egyház felnőtt tagjaivá nyilvánítalak”), ahelyett, hogy célunk a Krisztushoz vezetés lenne.

26. A másik lehetőség: a konfirmáció legyen személyes és önkéntes hitvallás, felnőtt korban.

A szolgálatról és a szolgálókról

27. Az egyetemes papságból egyedüli vagy inkább magán(yos) papság lett. A lelkész mindent jobban tud és többnyire mindent egyedül is végez, az egyszemélyűség elve lépett a Szentlélek adományai által együtt szolgáló biblikus közösség helyébe. A szolgálatokban túlhangsúlyoztuk a lelkészre összpontosító, igemagyarázó és tanítói karizmát, míg a többit háttérbe szorítottuk vagy sorvadni hagytuk.

28. Helyet kell adni a Szentlélek különféle adományainak és vezetésének.

29. Minden Krisztusban hívő keresztyén elhívást kapott az istenes élet szolgálatára, s ebben ugyan különbséget lehet tenni a hivatások tartalmában, de nem lehet hierarchikusan egymás alá és fölé rendelni őket.

30. A lelkész megszólítása nem biblikus. A tiszteletes úr kifejezés a gyülekezet felé emeli a Krisztus méltatlan szolgáját. A biblikus megszólítás egyszerűen csak testvér vagy lelkipásztor a Krisztus által megtisztított szentek közösségében.

31. A fekete palást üzenete nem evangéliumi. Komor. Nincs összhangban korunkkal és elsősorban a kegyelem örömhírével, amit egyházunk alapkövének tartunk.

32. A megkülönböztető papi öltözet ószövetségi szabály, mert Krisztusra előremutató jelkép volt. Az újszövetség csak a szentségben megnyilvánuló egyenruhát írja elő mindenkinek („Krisztust öltözzétek fel”).

33. Az igehirdető vagy liturgus számára a gyülekezet részéről adott megbízatást jelképező ruhadarab kizárólag a szolgálat végzése alatt lehet indokolt. A palásttal kapcsolatos tévhitek egyik jele az, hogy sok lelkész csak akkor emeli kezét áldásra, ha palástot visel.

34. Egyházi törvényeink a palást viselését kizárólag csak szolgálatok végzésekor engedélyezik, semmiképpen nem utcai, delegációt fogadó vagy más alkalommal viselt öltözetként.

35. A palást az ószövetségi papi szolgálat megkülönböztető jele. Ahol az egyetemes papságot valljuk, szükségtelen egy szolgálattevőt ezzel a többi kegyelmi ajándékkal rendelkezők fölé emelni.

36. Az esperesek, püspökök nem egy hierarchikus szervezet funkcionáriusai. Ők a lelkipásztorok lelkipásztorai. Mivel a Biblia alapján más megbízatást nem kaphatnak, ehhez kell igazítani egyházunk rendjét is.

37. Az egyetemes papság elvének érvényt kell szerezni, ezért a lelkészképzés mellett hangsúlyt kell fektetni gyülekezeti munkások képzésére is, mivel a lelki ajándékokat az egész gyülekezetnek ajándékozza a mi Urunk és nem csak a lelkipásztoroknak.

38. Ezzel egy időben vezetői szerepre kell tanítani a presbitereket és a tényleges vezetést át kell engedni a presbitériumoknak.

Az istentiszteletről

39. Az egyedül Istené a dicsőség elve helyett túlságosan a szolgáló egyházi vezető és az egyháztag kerül reflektorfénybe. A templomokban hemzsegnek az „adományozta”, „építtette”, „felújította” típusú, embert dicsőítő feliratok, adakozók neveit megörökítő táblák. A levett szentképek egykori helyét átvették a „szent” varrottasok és a magunkat dicsérő feliratok.

40. Egyre gyakoribb az istentiszteletek énekes, zenés részei után felhangzó tetszésnyilvánító kopogás vagy taps.

41. A liturgia kiszikkadt, „csodadeficites”, hiányzik belőle a gyülekezet részvételének, bevonódásának lehetősége.

42. Istentiszteletünk túlságosan beszédcentrikus. Ugyanakkor túlságosan az ember értelmére hat.

43. Bizonyos értelemben kirekesztő: kizárja az Isten megtapasztalásából a gyermeket és a fiatalt. Száműzi őket más foglalkozásokra.

44. Jogos igénye a mindenkori egyháznak, hogy elsősorban mai nyelven és mai dallamokkal szólítson meg az Úr embereket és azok is a maguk nyelvén szólhassanak hozzá. Olyan új énekeskönyvre van szükség, amelyben énekelhető énekek vannak. Az elavult szövegű énekeket cseréljük le a jelen énekeivel.

45. Minél archaizálóbb egy istentisztelet, annál inkább eltávolodik az ember valós életétől, a hit megélése pedig elszakad a mindennapoktól, és mindössze a templomban töltött heti egy órára korlátozódik.

46. Ne csak az orgona szóljon az istentiszteleten. Ahol erre lehetőség van, legyen más hangszer is.

47. Csak az a liturgia szolgálhat Isten tiszteleteként, amely szilárd bibliai alapokon áll. Az istentisztelet legyen találkozás a testté lett Igével: mind a hirdetett Ige (prédikáció), mind pedig a látható Ige (sákramentum) útján.

48. Az igei istentiszteletnek ezért eredendően két fókusza van: az igehirdetés és a sákramentum.

49. A hagyományokat illetően túlságosan szelektívek vagyunk. Az elmúlt 150-200 év hagyománya van leginkább jelen liturgiánkban. A hagyománytisztelet nyilvánuljon meg abban is, hogy utat nyitunk a tágabb keresztyén múlt, a (már) láthatatlan egyház irányába.

50. Az Erdélyben megőrzött kálvini bűnvalló imában lévő tétel, miszerint „a szentek közösségében, az angyalok és üdvözült lelkek társaságában” történik a mai egybegyülekezés, jó példája ennek, de nem elégséges.

51. Ez a nyitás elsősorban a spiritualitás gyakorlásában kell, hogy megvalósuljon.

52. Engedjünk teret a különböző lelki alkatok spirituális megtapasztalásainak.

53. A felekezeti határok olykor a biblikus modell kárára szűkítik le a hitmegélést, például a térdeplő imádkozás elutasításával.

54. Az istentisztelet résztvevője egyszerre használja intellektusát és lelke mély rétegeit. Fontos, hogy istentiszteleti tapasztalatában az értelmi és érzelmi dimenzió egyensúlyban legyen.

55. Az intellektualitás túltengésének következménye az, hogy istentiszteletünk spirituálisa igencsak szegényes. Ezt a hiányt nem pótolják sem a peremélmények, amilyen a szentimentalizmus, sem a paraliturgikus cselekmények (műsorok, szavalatok, a kórus „fellépései”, stb.).

56. Ne féljünk azoktól a formai elemektől, amelyek elsősorban az érzelmekre hatnak, és ezáltal az élményszerűséget, az áhítatot hivatottak elmélyíteni.

57. Ezeknek az elemeknek a hordozója elsősorban a zene, de lehet a csend is.

58. Az istentisztelet legyen közösségi cselekmény. Keresnünk és alkalmaznunk kell az olyan istentiszteleti elemeket, amelyek megkönnyítik az aktív részvételt, az intellektuális és érzelmi odaszánást a gyülekezet részéről.

59. Az istentisztelet vezessen be a szentség világába, egy másik dimenzióba, ahol átéljük, hogy „itt van Isten köztünk.”

60. Ébredés, lelki megújulás nélkül aligha van liturgiai megújulás, legfennebb csak ideiglenes újítás, amely csak az újszerűségével hat, idővel pedig megszokássá válik.

61. Mivel nagyon sok prédikáció nem a felolvasott igén, a textuson alapszik, így elmarad az ige azon ereje, amelyről a Zsidókhoz írt levél beszél: Isten Igéje elő és ható (Zsid4, 12).

 

Az egyházfegyelemről

62. Mivel az egyház reformációja nem ért véget, ezért bátrabban kell szembenéznünk múltunkkal. Bűnbánatot kell tartanunk a bűnök, mulasztások megnevezésével.

63. Az egyik első lépés lehet annak bevállalása, hogy egyházunkban a tanfegyelem mély válságban van.

64. Vadházasságokban élő gyülekezeti tagjainkat mustra és eklézsiakövetés nélkül, kellő pompával esketjük össze.

65. Rossz erkölcsű gyülekezeti tagjainkat mustra és eklézsiakövetés nélkül részesítjük a sákramentumokban.

66. A házasság által egyházunkba betérők lelki nevelése rendszerint elmarad.

67. A lelkészházaspárok házassági válságának esetében hagyjunk fel az inkvizíciós erkölcscsőszséggel.

68. A fegyelmiben részesült lelkipásztorokat rehabilitálni kellene.

69. Nem szabad a lelkészeket úgynevezett „büntetőhelyekre” áthelyezni, s ezzel az amúgy is reménytelen lelkiállapotban levő életet még inkább ellehetetleníteni.

70. A fegyelmi bizottságok titoktartási eskü alatt működjenek. A határozatok meghozataláig minden, ami elhangzik, legyen titkosítva. A kiszivárgó félinformációk, vélekedések oly mértékben rombolják az emberi méltóságot, hogy ezt utólag nem lehet helyreállítani.

71. Az egyházfegyelem gyakorlása nem történhet szelektíven. A tisztségben levő nem tehet különbséget e tekintetben barát és távolabbi ismerős, gyülekezeti tag vagy szolgatárs között.

72. Ne veszítsük szem elől az esendőséget és az emberi megsebződést! Nem ritka az, hogy a másik embert egy bántódás, sebződés következtében leszűkítjük. Az Isten képére formált és változni képes ember helyett már csak bűnének statikus képe látszik.

73. Ezért oly nehéz a megbocsátás útjának meglelése, és olykor erősebb az a hang, amely inkább a leszámolás, megbüntetés, kirekesztés perspektíváját részesíti előnyben.

A családról

74. A házasságok állapota válságos. Egyre több házasság végződik válással vagy torkollik a sokszor egy fedél alatt élők formális vagy informális elszakadásába. Legyenek házassággondozó szakembereink!

75. A gazdasági migránsként külföldön dolgozó egyháztagjaink gyermekeinek a lelkigondozását vegyük komolyan.

76. Gyülekezeteinkben a családok legyenek a fókuszban és ne egymástól elszigetelt generációs programokban gondolkozzunk.

77. A többgyerekes családok támogatása érdekében hozzunk létre ösztöndíjakat, szobrok, kopjafák állítása helyett.

Az egyházszervezetről és egyházi eljárásokról

78. Az egyház legyen a testvérek hitvalló közössége és ne csak intézmény. Élő egyházban nincs szükség a tekintélyelvűségen alapuló „trónokra.”

79. A tisztségek betöltése sok esetben egyházpolitikai játszmákkal történik. Sokan úgy kerülnek pozícióba, hogy azt utólagos viszonttámogatással vásárolják meg.

80. A gyülekezeti tagság ne csak egyházfenntartás befizetésének függvénye legyen.

81. Az egyház életének fontos része az elöljárókkal szembeni tisztelet.

82. Több átláthatóságra van szükség. Elviekben egyetértünk az átláthatóság kritériumával, és el is várjuk ezt a vezetőktől és testületektől. A gond a gyakorlati alkalmazás során jelentkezik, mivel az átláthatóság gyakorlatba ültetése legtöbbször plusz munkát igényel.

83. Olykor könnyebb nem bevonni másokat, egyedül dönteni és akár kivitelezni is. Ennek azonban beszűkítő hatása van: nem hagyok más lehetőséget a presbitériumnak, gyülekezetnek, egyházmegyének, lelkész-társadalomnak, egyházunk kihagyott rétegeinek, mint a kritikus bírálatot.

84. Átláthatóság és nyitottság hiányában nem is igazán jöhet más, csak a kritika. Az eseményláncolat következő fázisa az önigazolás.

85. Különösen indokolt az átláthatóság a közösség pénzügyeiben. Mind gyülekezeti szinten, mind egyházmegyei vagy egyházkerületi szinten.

86. Könnyíti az átláthatóságot és energiákat szabadít fel az, ha az elavult adminisztrációt egyszerűsítjük és átalakítjuk.

87. Törvényeink és belső eljárásaink újragondolásakor számolni kell a modern kommunikációs eszközök nyújtotta lehetőségekkel. A köztes megállókat, továbbterjesztéseket ki kellene iktatni.

88. A formális tisztségeket meg kell szüntetni. Felesleges ezek fenntartása.

89. A tisztségek esetében meg kell szüntetni a különbségtételt a honorált és nem honorált tisztségek között. Ha valaki tisztséget vállal, önkéntes munkát végez (beleértve a számvevőt is).

90. Az intézményes, szervezett egyház ma egyre inkább veszít jelentőségéből többek között azért, mert a kevésbé szocializáltak számára fölöslegesnek tűnő, túlburjánzott eljárásokat tart életben.

91. Jó lenne, ha a lelkészekkel a hitvallási alapokról is elbeszélgetnének az egyházmegyei és egyházkerületi vizitációkon résztvevő tisztségviselők, mivel a tanfegyelem válságos állapotban van.

Egyház és politika

92. Az egyház ne vegyen részt pártpolitikai küzdelmekben! Ha a lelkész politikába bonyolódik, politikusokat vagy politikai pártokat támogat, könnyen elveszíti belső függetlenségét. Elköteleződni egy politikai ideológia mellett veszélyes, mivel önkéntelenül is átvesszük az illető ideológia diskurzusát, hogy aztán társadalmi, közéleti, aktuális kérdésekben hovatovább ne az evangélium, hanem ideológiák mentén, szekértáborokban gondolkodjunk.

Karakterformálódás

93. A posztmodern ember egyik legnagyobb igénye a hitelesség. Nem nagy szólamokat várunk, sőt ezekben egyre kevésbé bízunk. Azt várjuk, hogy a keresztyén egyház és elsősorban a vezetők legyenek hiteles emberek.

94. Legyen több teológiai reflexió és etikai értékelés, mivel egyházunk túlságosan pragmatikus. A pragmatizmusban pedig eltűnik az Isten törvényének mércéje és az én mércéje lesz mérvadó.

95. Több hálaadást! Sokat panaszkodunk. Ennek velejárója többek között az örömtelenség. A hálaadás egy belső megelégedettséget feltételez. És feltételez egy belső áthangolódást a panasz hullámhosszáról a szentség hullámhosszára.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Fekete Péntek: rekordot döntöttek az ...
Péntek, ha fekete
Elkezdődött a végső hajrá az államfői ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ