Bohémélet a Kolozsvári Magyar Operában
Az 1896-ban bemutatott opera, mint általában az újítás szellemében megkomponált alkotások, kettős reakciót váltott ki: egyrészt csalódást keltett – ugyanis mindössze tizenötször hívta vissza a közönség a zeneszerzőt, ami akkoriban mélységes bukást jelentett –, másrészt viszont a librettisták (Luigi Illica, Giuseppe Giacosa) és a zeneszerző által megalkotott szereplők „életközeli” jelleme valósággal meghódította a közönséget. Nemhiába soroljuk Puccinit a verista zeneszerzők közé. A 19. század végén és a 20. század elején uralkodó verizmus olyan művészeti irányzat volt, amelyben az alkotók a valószerűség túlhangsúlyozására alapoztak; ami az opera világát illeti, a szereplőknek nem muszáj hősöknek lenniük, akik bátor és nemes tettek sorozatával nyerik el méltó jutalmukat, hanem lehetnek egyszerű, szegény, hétköznapi emberek is, akiknek érzelmeik vannak, vagy talán egy hideg padlásszobában osztoznak a nem túl tisztességes módon szerzett pénzen, a napi betevő falaton, a szegénység gyártotta vicceken, az utolsó gyertya lángján, a szerelem minden nyomorúságot felülmúló örömén és a gyász minden gyönyört letaglózó sötét keserűségén. Erről szól Puccini Bohémélete is: négy fiatal, nyomorgó, de igen derűs művészről, a szerelem magaslatairól és mélységeiről.
A Bohémélet Puccini negyedik operája. Első két művét követően (Lidércek és Edgar) – amelyekre ő maga sem volt túl büszke – a Manon Lescaut meghozta a nagy áttörést, ami nem csupán alkotói tehetségének elismerését, de az anyagi biztonságot is megteremtette. Ennek ellenére, a zeneszerzőt nemcsak Henry Murger, francia költő novellasorozata (Scènes de la vie de bohème) inspirálta, hanem saját élete is, pontosabban a Milánóban eltöltött diákévek.
A világszerte közkedvelt Bohéméletet február 7-én adta elő a Kolozsvári Magyar Opera, amelynek sikeréhez nemcsak Puccini önmagában zseniális zenéje járult hozzá, hanem a remek szereposztás is. Az első felvonásbeli padlásszoba lakóit, a négy fiatal művészt Pataki Adorján (Rodolfo), Balla Sándor (Marcello), Peti Tamás Ottó (Schaunard) és Köpeczi Sándor (Colline) alakította, az utóbbi kettő debütánsként. Puccini zenéjének egyik legmeghatározóbb alkotóeleme a jellemábrázolás, a karakterek zenei motívumként való megformálása és folytonos visszatérése. A függöny felemelkedésével az első ilyen motívum a „bohémek” ábrázolása – ami később még sokszor visszatér –, mely tökéletesen átlényegült a Rodolfót és Marcellót, majd a később érkező Schaunardot és Colline-t alakító énekművészek játékában. Mimi érkezését ugyancsak egy vezérmotívum jelzi. Demény Attila rendező és Gombár Annamária rendezőasszisztens elképzelésében a motívum megelőzi a szereplő érkezését: Rodolfo egyedül marad a padlásszobában, míg a három barát távozásával a vidám, humoros, bohém motívumok sorozata is távozik, elhalkul, majd váratlanul épül fel egy teljesen új dallamvilág, mely kifinomult érzékenységet sugall, egy szelíd, de szenvedélyes jellemet ábrázol, mindezt Mimi érkezésének megelőző pillanataiban.
Kele Brigitta, a Kolozsvári Magyar Opera magánénekese magas tudással társuló precizitással, érzékenységgel és szenvedéllyel formálta meg Mimi karakterét, sikerült teljes mértékben megszemélyesítenie az olasz zeneszerző által elképzelt szegény varrólányt, akit betegsége akadályoz meg a szerelem kiteljesedésében. A 19. század végén a még nem túl fejlett orvostudomány számos betegségre nem találta meg a gyógymódot; így a tuberkulózis is rengeteg gyermeket, fiatalt és öreget kergetett halálba. A kegyetlen tüdőbetegségben szenvedő fiatal lány egyből megnyeri a közönséget, és azonnal empátiát ébreszt benne. S bár a zeneszerző bizonyos helyeket megjelölt a partitúrában Mimi számára, hogy egy-két ütemen keresztül nehézkesen köhögjön – amit a szereplő másodpercnyi pontossággal be is tartott –, az influenzás kolozsvári közönség sajnos mégis állandó jelleggel „emlékeztette” Mimit kijelölt feladatára, beleköhögve az ária kellős közepébe, vagy éppenséggel a piano pianissimóval jelölt lírai momentumokba. Puccini vokális zenéjének egy másik meghatározó jellemzője, hogy a partitúrában megjelölt számos utasításon kívül az előadóművésznek, egy ária eléneklése során, olyan hangokat is elő kell varázsolnia, amelyek nem szerepelnek a partitúrában, mint például néhány olyan glissando vagy késleltetés, aminek teret kell adni, hiszen Puccini egyértelműen így akarná. E „láthatatlan” hangok művészi és pontos megteremtése tökéletesen társult Kele Brigitta Mimi jellemábrázolásával.
A második felvonásbeli Latinnegyed szívében lévő Momus kávéházban ünnepli a négy barát és Mimi a karácsonyt. Az utcajelenetet a Kolozsvári Magyar Opera énekkara – Kulcsár Szabolcs karigazgató vezetésével –, illetve Kolozsvár Magyar Gyermekkórusa – Kálló Krisztián felkészítésével – tette színesebbé és mozgalmasabbá. A már tapasztalattal és múlttal rendelkező felnőtt énekkar kiforrott hangzása kiváló hatást ért el a tisztán csengő gyermeki hangok együttesével. Az árusoktól, a csintalankodó gyermekektől és az utca népétől hemzsegő színpadnak nemcsak a látványvilága kel hirtelen életre, hanem zeneileg is nagyon mozgalmassá válik, gyors replikák váltakoznak a dallammotívumok hömpölygő sorozatában. Az ősbemutató után ez a jelenet felháborodást váltott ki a kritikusok körében, akik azzal érveltek, hogy mind a zenei, mind a rendezői tartalom túl nyers és harsány. Ennek ellenére, egy évszázaddal később a Bohémélet második felvonása a leghíresebb karmesterversenyek egyik kötelező tételeként is szerepel.
A Pataki Adorján és a Kele Brigitta által alakított Rodolfo–Mimi páros mellett párhuzamosan virágzik és viharzik a Balla Sándor és az Antal Lívia alakította Marcello és Musette szerelme. Marcello egykori kedvese, az énekesnő, megpróbálja visszahódítani a férfi azóta is utána sóvárgó szívét. A híres keringő előadásával a valóságban is fiatal és szép Antal Lívia meghódította a közönséget: szépség és báj, féltékenység, csípős nyelvezet és humor, mindez tökéletes dallamvezetéssel és tisztasággal előadva. Musette párjának, Marcellónak jellemábrázolását hasonló precizitással formálta meg Balla Sándor; e két ellentétes pólusú szerelmi páros közötti kontraszt a harmadik felvonásban tudatosul leginkább. Rodolfo tisztázza Mimivel, hogy nem a féltékenység az oka elválásuknak, hanem betegségének nem tenne jót a hideg padlásszoba; eközben a párhuzamosan veszekedő Marcello és Musette sértő, de groteszkül vicces szavakat vág egymáshoz, e földhözragadt egyszerűség pedig méginkább hangsúlyozza az ellenkező pólus drámaiságát. A sötét felismerés fájdalma és „a lét elviselhetetlen könnyűsége”, négy kilátástalanul szerelmes fiatal Puccini különleges hangszerelésével társítva, és máris megjelennek az első könnycseppek a nézőtéren. A torokszorító fináléban Mimi halálának tragédiáját Colline kabátáriája, Marcello segítőkészsége, Schaunard keserves tehetetlensége, Musette imája és végül Rodolfo felkiáltása teszi még megrendítőbbé a lassan leereszkedő függöny közben könnyeit törölgető nézők körében.
Puccini zenéjét természetesen hallgatni is elég ahhoz, hogy az embert elvarázsolja, viszont annak megértéséhez komoly előzetes szakmai felkészültség szükséges. Jankó Zsolt, a Kolozsvári Magyar Opera karmestere vezényletével a Bohémélet valóban Bohémélet volt, a szó és a cím minden valódi értelmében és értékében, mélységében és magaslatában, színében és árnyában. A zenekar felkészítése és annak helyes koordinálása, a megfelelő hangszínek és összhangzatok a zeneszerző elképzeléséhez hű módon való előcsalogatása, a pontos tempók betartása, mind-mind egy beérett koncepcióról tanúskodnak, amely nemcsak a Puccini iránti őszinte tisztelgést eredményezte, hanem zenéjének megértésében is segítette a kolozsvári közönséget.
(Borítókép: Kele Brigitta és Pataki Adorján a Bohéméletben. Fotók: Kolozsvári Magyar Opera)