A Magyar Nemzeti Énekkar tolmácsolását hallgatva, újból megerősödött bennem az a kodályi gondolat, hogy az ingyenes és mindenkinek hozzáférhető legszebb hangszer az emberi hang. Az Énekkar a művek minden apró érzelem-rezdülését maximális szépséggel tolmácsolja, minden egyes kristálytiszta hangja a lélek tükre, lélekből fakad és lélekre hat. Érthető kiejtés, színekben gazdag, árnyalt dinamika, a női és férfi szólamok közötti harmónia, mind-mind annak az áldozatos, profizmussal végzett komoly és elkötelezett művészi munkának az eredménye, amelyet Somos Csaba karnagy vezetésével az énekkar a koncerteket megelőzően nap mint nap kifejt.
Az est első felének a cappella műsorát a szabadság, a lelki vívódás, a küzdelem, a harc, a felelősség- és áldozatvállalás, valamint az istenbe vetett hit gondolata fonta szerves egységbe. A tökéletes művészi megoldásokból kiemelném: Kocsár Miklós–Nagy László Csodafiú-szarvasának sejtelmesen zsongó csodálatos hangzásvilágát, egyre fokozódó drámai mélységeit-szépségeit; a Vass Lajos–Paul Verlaine Nocturne árnyalt dinamikájú érzelem-hullámzásait, lelki nyugodtságában szunnyadó feszültségeit és feloldásait; a disszonanciáiban is gyönyörű Orbán György–Bornemissza Péter Szabad-e? című kórusműben a szaggatott ismétléseket, amelyek a felelősség-vívódás drámáját hangsúlyozzák; Bartók Béla egynemű karra írt Bolyongás és Isten veled! című kórusműveiben a női kar meghittséggel „elsuttogott” panaszát, a színekben sziporkázó hangulati változásokat; Kodály Zoltán Jézus és a kufárok mélyen drámai, bonyolult szólamainak, érzelmeinek és hangszíneinek polifóniáját; végül Kodály Esti dalának meghitt hangú, csendes fohászának megható szépségét, amelynek égbe emelkedő harmóniái könnyet csaltak a hallgatók szemébe.
Nem kétséges, hogy ezen az estén, Somos Csaba karnagy szakavatott vezetésével a Magyar Nemzeti Énekkar színvonalas előadásában felfedez(het)tük a kortárs zenében (is) rejlő szépségeket.
Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa Buda és Pest egyesítésének ötvenedik évfordulójára íródott. Tóth Aladár szerint: „Ez a zsoltár azóta imádsága lett mindazoknak, akik a nemzet ügyét nem választják el az igazság ügyétől, akik a magyarság diadalát örök emberi értékek diadalának álmodják. A magyar zsoltár így közkincse lett az egész kultúrvilágnak, egyik legnagyobb és legmegbecsültebb kincse századunk életének…legkülönfélébb nyelveken, leghíresebb énekesek és zenészek előadásában hirdette a Psalmus Hungaricus, hogy embertelen időben egy kis nemzet dalosa újra megtalálta a hitet az emberben, újra megmutatta nekünk a földi sorsok poklában is diadalmas egekről álmodó embert az embertelenségben.”
Az ünnepi hangverseny második felében a Magyar Nemzeti Énekkarnak, a Kolozsvári Magyar Opera Zenekarának, a tenorszólót éneklő Pataki Adorjánnak és Horváth József karmesternek köszönhetően, Kodály Zoltán Magyar Zsoltárának kifejezésbeli gazdagsága és drámai mélysége teljes szépségében csendült fel. A zenekar drámai bevezetőjében a bánatos oboaszóló, mint a pusztába kiáltott szó, megelőlegezi az énekkaron uniszónóban és meghitt pianissimóban felhangzó koráldallamot: „Mikoron Dávid nagy búsultában / Baráti miatt volna bánatban, / Panaszolkodván nagy haragjában, / Ilyen könyörgést kezde ő magában.” Az énekkar előadásában a koráltéma a halk kezdéstől a magasztos könyörgésig, egyre fokozódó drámai erővel többször tér vissza. A zsoltáros könyörgése – Istenem, uram, kérlek tégedet, / Fordítsad reám szent szemeidet, / Nagy szükségemben ne hagyj engemet, / Mert megemészti nagy bánat szívemet” – „sírás-rívással” elpanaszolt bánatait, sérelmeit ma is a magunkénak érezzük.
A kórus által jajgató-sirató jelleggel kísért tenorszólóban, Végh Mihály kecskeméti prédikátor az 55. zsoltár nyomán 1550 körül írt verssorai egyetemes és örökérvényű mondanivalót hordoznak: „Akarok inkább pusztában laknom, / Vadon erdőben széjjel bujdosnom, / Hogynem mint azok között laknom, / Kik igazságot nem hagynak szólanom…/ Én pedig, Uram, hozzád kiáltok, / Reggel és délben, este könyörgök, / Megszabadulást tetőled várok, / Az ellenségtől mert igen tartok”. Költői megfogalmazások a szabadság, igazság, haladás eszméje mellett és a jogfosztás, elnyomás, gyűlölködés ellen. A mű drámai csúcspontjaként, a könyörgő imaszakaszt nagy nyomatékkal ismétli meg a kórus. A zenekari átvezetés a szomorú cselló-klarinét-fuvolaszólókkal megszelídül és a hárfaszóval éteri magasságokba emelkedik, miközben a hegedűszóló (Barabás Sándor) bensőséges-panaszos „imája” a tenor (Pataki Adorján) áhítattal és bensőséges melegséggel énekelt, Istenbe vetett hitéről szóló vallomását készíti elő.
A lélek mélyéről csendben felszakadó kartétel egyre fokozódó erővel az „igazak megtartásáról” és „a szegények felmagasztalásáról” énekel, magasztal és felemel. A művet lezáró „keserűségben vigasztalásért” szerzett, uniszónóban énekelt korál meghitt szépsége könnyeket csal a szemedbe, gyógyítja a lelkedet.
Isten álld meg a magyart! csendült fel az együvé tartozás erejével a közös éneklés a magyar forradalom és szabadságharc emlékét őrző méltóságteljes ünnepi fényben, a hangverseny záróakkordjaként. A mély meghatódottság néma pillanatait követően, percekig tartó vastaps rengette meg operaházunk nézőterét.
(Borítókép: A Magyar Nemzeti Énekkar Somos Csaba karnagy vezényelte. Fotó: Kolozsvári Főkonzulátus/Facebook)
