Az Informális gyakorlatok kiállítás helyszínén beszélgettem Székely Sebestyén György művészettörténésszel.
– Nemrég nyitottuk meg az Aluvial kiállítóteret, ami Kolozsváron a Jókai utca 16. szám alatt lévő Quadro Galéria területén található. Azért hoztuk létre, mert nem csak művészettel szeretnénk foglalkozni, nem csak művészetet szeretnénk kiállítani. A hosszabb terjedelmű kiállítások ideje alatt különféle tevékenységeket is szervezünk, gyakorlatilag az lenne a szerepe, hogy közönséget alakítsunk ki. Tapasztalatunk, hogy hatalmas a kulturális produkció, rengeteg kiállítás van, de nagyon kevés a kommunikáció, a mediálás a közönséggel. Célunk az, hogy közelebb vigyük a képzőművészetet azokhoz, akik keveset értenek hozzá. De nem csak művészeti tárlatokban gondolkozunk, a természettudományok, a szociológia felé is tekintünk, ezeket kapcsolnánk össze – fejtette ki Székely Sebestyén György művészettörténész, a galéria vezetője.
– Hogyan jött létre ez a kiállítás?
– A Minerva Fotóarchívumtól kerestek meg a Deák Ferenc-fotóarchívum feldolgozása kapcsán. A fotóművész a hatvanas, hetvenes években közismert kolozsvári személyiségekről, írókról, színészekről, képzőművészekről, orvosokról, tudósokról készített portrékat. A Miklósi Dénes és Răzvan Anton képzőművészek alkotta álló csoport eddig is az értelmiség problematikájával foglalkozott, ez a harmadik kiállításuk az Elmúlt jelen és a Dolgozó Nő után. Most a portré került a középpontba.
– A portré, mint főszereplő különböző megközelítésben, megvilágításban, kifejezésben?
– A Deák Ferenc-anyag értelmiségi portrék, de a kiállításra másfajta portrék is bekerültek, például a kolozsvári magyar színház tevékenységlapjai által bemutatott „önarcképek”. Ezekben a „kérdőívekben” a színész saját művészeti tevékenységéről számol be, ami egyfajta önéletírás, önvallomás, beszámoló is egyben. A kiállítás alatt lesznek olyan események, beszélgetések, amelyek arról fognak szólni, mit jelent ma értelmiséginek lenni, mit tud ma az értelmiség csinálni, hol a helye a társadalomban, van-e a múlt felé orientáltság – amit nem tartok kielégítőnek, ha nem foglalkozunk a kortársainkkal.
– A mai generáció fiatal művésze hogyan tud viszonyulni ahhoz a múlthoz, amelyben szülei, nagyszülei felnőttek? Tudnak-e együtt alkotni, közös munkát létrehozni? Hogyan látod ezt?
– Sokféle alkotó személyiség közös kiállítása ez, mi csak a teret biztosítottuk. A portré plusz értelmiség témához mindenki másképp viszonyult, ám a kiállításon belül önálló egységként működik. A különböző művek kommunikálnak egymással, mintha egymástól függnének, miközben összefüggnek. A generációkat illetően, az unokák fogják a nagyszülők múltját feldolgozni. Vannak nagy kimaradások, hisz a kilencvenes évek előtt ezt nem lehetett megcsinálni, utána viszont mások voltak a prioritások. Az Aluvial térben és a Quadróban is szeretnénk erre hangsúlyt fektetni, hogy a mi múltunk, a közelmúltunk, az elmúlt negyven év nincs feldolgozva, de ez mégse vonja el a teljes energiánkat, mert a jelen most zajlik, itt kell lenni a jelenben. A kiállítások ne futószalagon szülessenek, hangsúlyt kell fektetni arra, hogy közönséget tudjon formálni, nevelni.
Ladó Ágota művészettörténészt arról kérdeztem, hogyan kapcsolódnak a Benczédi Sándor-szobrok a kiállításhoz.
– Több mint tíz évvel ezelőtt találkoztam a Benczédi-portrésorozattal a Csíki Székely Múzeum raktárában. Nyári szakmai gyakorlaton vettünk részt, feladatunk az volt, hogy leltárba vegyük a polcokon lévő terrakotta szobrokat. Ezek pedig úgy sorakoztak egymás mellett, mint a lekvárok a kamrában. Nagyon érdekesnek találtam, vajon kiket ábrázolnak. Néhány név ismerősen csengett, a szoborportrék alján fel is van tüntetve kit ábrázol. Többet akartam tudni róluk, kik is ők valójában, kik néznek velem szembe. Adatgyűjtésbe kezdtünk, életrajzi adatokat szedtünk össze, születési és elhalálozási év, főbb lakóhelyek ahol tevékenységüket folyatták, foglalkozásukat, részesültek-e hazai vagy nemzetközi díjakban, voltak-e börtönben, fogságban, koncentrációs táborban, politikai vagy vezetői funkciókat töltöttek-e be... Ezeket az adatokat infografikában összesítettem, amit a kiállításon meg lehet nézni. A kutatást még folytatjuk, a panteonban lévő személyek tíz százaléka nő. Amikor ezt a kiállítást kezdték szervezni, akkor adódott a lehetőség, hogy néhány szobrot állítsunk ki. Ne csak műalkotásként tekintsünk rájuk, hisz ők a hatvanas-hetvenes évek erdélyi értelmiségi közösség tagjai voltak.
– Milyen választás alapján lettek itt kiállítva, milyen szempontból választottátok ki a terrakotta szobrokat?
– Vannak bevett kategóriák, ami alapján rendszerezzük értelmiségi elődeinket. Azt szerettem volna elérni, hogy legyen meghökkentő, váratlan, ami esetleges, véletlenszerű, meglepő – így esett a választás a külalakra: válasszuk ki a gyűjteményből a szemüvegeseket. Húszat. Ne csak mi nézzük őket, ők is nézzenek minket, legyen egyfajta számonkérés, szembenézés, hogy mi kik vagyunk, mit csinálunk... Itt is kijött a két százalék, vagyis a húszból kettő nő, Szilágyi Júlia és Marton Lili, a többiek pedig, akik itt sorakoznak: Aurel Ciupe, Horváth István, Salamon László, Bözödi György, Ioan Sima, Vásárhelyi Géza, Kemény János, Dáné Tibor, Katona Szabó István, Bajor Andor, Benkő Samu, Oláh Tibor, Korda István, Méhes György, Katona Ádám, Gálfalvi Zsolt, Vermessy Péter és Páll Árpád. Legnagyobb részük Kolozsváron élt és alkotott, a városhoz kötődtek.
Miklósi Dénes grafikust is faggattam a tárlat elgondolásáról.
– Igyekeztünk megfogalmazni. hogy az értelmiségi nem a levegőben lebeg, társadalmi feladatai vannak, amit akkor osztályként is definiálták – társadalmi rétegnek nevezték. Ők arra törekedtek, hogy az érdekeiket tudják képviselni és fenntartani. Mi történt ezzel a zárt réteggel? Deák Ferenc több száz fotóiból válogattuk össze az itt látható, Kolozsváron élt és alkotó színészeket, írókat, orvosokat, tudósokat, képzőművészeket, zenészeket, mérnököket. Komplexitásukon keresztül nem választ adunk, hanem egyfajta blokkszerű homogén képet szeretnénk mutatni, amiből kiolvasható minden egyes személy erős személyisége. A sztálini és a kommunista korszakban készült fotókon érezhető az önkritika gyakorlása, igaz, abban az időben ez rosszul hangzott, de alkalmazták. Amikor ezek a fotók készültek, a kreativitás volt gyakorlatban. De mi van a ma értelmiségével? Az Informális gyakorlatok-ban mi nem akarunk kreatívak lenni, ki akarunk lépni ebből, mert a kreativitás „elment” másfelé, ipar lett. Az Informális gyakorlatok is erre vonatkozik: a kreativitásból való kilépés a köztérből, az állami intézményekkel szemben, amelyek nem látják el a közproblémákat. Amikor probléma adódik, egyensúlytalanság lép fel, akkor informálisan kezdenek az emberek valamit csinálni. A kiállításra meghívott filozófus sem műalkotást készített, nem gépelt szöveget írt.
Alexandru Polgar filozófus szerint a felfüggesztett kocka alakú térplasztikáját körbe kell járni:
– A lényeg az, hogy három nyelven – románul, magyarul és angolul, amit általában a művészeti közegben is használnak – íródott, a kézzel írt szöveg filozófiai esszé, ami a kocka egyik oldaláról indul és folytatódik a kocka másik lapján, miközben változik a nyelv, de a mondat ugyanaz. A lényeg a kézíráson alapul, és az íráskrízisről, válságról szól. Ezzel azt is jelzem, hogy az ilyesmit úgy sem szoktuk elolvasni... A kolozsvári művészeti miliőről szól.
– Hogyan kapcsolódik a mű a többi kiállított anyaghoz?
– Azt szeretném a szövegben elmagyarázni, hogy volt felosztva a képzőművészeti miliő a kilencvenes évek végén, amikor ebbe becsöppentem és elkezdtem ismerkedni vele. Volt egy nagy klasszicista tábor, és egy kisebb, ami a kortárs művészettel foglalkozott, ez a gondolatiság is benne van a szövegben. Ez a harmadik, kutatáson alapuló kiállítás, a Miklósi Dénes-Răzvan Anton-csoport ezt a típusú kiállítást próbálják népszerűsíteni, az előző kettőben a Minerva Fotóarchívum anyagait, az Igazság és a Făclia újságok archívumát dolgozták fel, majd a Dolgozó Nőét.
– A mostani kiállítás miben különbözik az előző kettőtől?
– A fókusz az értelmiségi környezet, hogyan változott ez a réteg az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, milyen történelmi folyamatokon ment keresztül. Nem hipotézist állítunk fel, az embereket szeretnénk erre a témára rávezetni, majd mindenki eldöntheti saját magában, mit hogyan épít be...
Szabó-Reznek Eszter színháztörténész-kutatót arról kérdeztem, hogyan kapcsolódnak az itt kifüggesztett kérdőívek a többi kiállított alkotással.
– Amikor Miklósi Dénesék szóba hozták a Deák Ferenc-színészportrék kiállítását a galériában, Kocsis Tündével közösen éppen a kolozsvári magyar színház dokumentációs tárát leltároztuk, megtaláltuk azokat a kérdőíveket, amelyeket 1948-1953 között, a sztálini korszakban, a színészeknek ki kellett tölteniük. Jordáky Lajos, aki akkor a színház irodalmi titkára volt, jelentéseket kellett írjon és küldjön minden hónapban a Román Kommunista Párt Kolozs megyei bizottsága elnökéhez A kérdőíveket Jordáky a saját költségén magyarra fordította, ezeket adta a színészeknek, és ezek alapján írta meg a jelentését. Előirányított kérdések voltak ezek, néhányat kiválasztottam (a Bisztrai Máriáét, Orosz Lujzáét), és behoztam a portrékiállításra. Érdekes, hogy azok a színészek, akik ezeket a kérdőíveket kitöltötték a negyvenes-ötvenes években, húsz évvel később megjelennek Deák Ferenc fotóin. Arra a következtetésre jutottam, hogy ezek a kérdőívek tulajdonképpen „írott portrék”, egyfajta önértékelés, önportré, önvallomás. Önarckép és önkritika a címe, mert az irányított kérdésre irányított „megfelelésre vágyó válaszok jönnek”, és az is izgalmas, ahogyan a szakmai élet és a magánélet összemosódik a papíron, mert a szakmai élettől nem távol eső, de magánéleti kérdésekre is választ kellett adni, hogy szabad idejükben milyen filmet néznek, milyen könyvet, újságot olvasnak. A Jordáky-értékelésekben megjelenik az is, hogy mennyire kiegyensúlyozottak vagy sem a magánéletükben, ideológiailag mennyire fejlettek. Az irányított kérdésekre egyformaságra törekvő válaszok is születtek, de mégis mindegyik mögött felsejlik az adott színész személyisége. A kérdőívben megjelenő szöveg egyfajta önkritika, sokszor kényszerből született önvallomás. Hogy mennyire hiteles? Már amennyire meg akartak felelni az elvárásoknak: „hiányzik az ideológia az olvasmányaiból, de jó úton halad” – például ilyenek Jordáky összegzései...
