A tragédia ráhangolta Európát Jézus kereszthalálára és pokolra szállására. Sokan halálként élték meg az eseményeket, a katedrálisból felcsapó lángok is valahogy mintha a poklot idézték volna. Tény, hogy a világon számtalan ember rendült meg a hír hallatán, nehéz volt elhinni, hogy ez valóban megtörténik. Annyira valótlannak tűnt az egész, hogy a Youtube algoritmusa először álhírnek bélyegezte a tűzről szóló tudósításokat. De ez nem rémálom volt, ez a valóság.
Az apostolok valószínűleg szintén nehezen hitték el kétezer évvel ezelőtt, hogy mesterüket elfogták, megkínozták és a halál vár rá. Az, akit annyira tiszteltek, akitől annyit tanultak, aki annyiszor ott volt velük, amikor szükség volt a segítségére, az az ember nemsokára a kereszten végzi. Ők pedig állnak tehetetlenül, bambán, telve félelemmel. Van, aki félelmében még meg is tagadja mesterét. „Nem ismerem”. Amikor megbomlik a korábban megszokott rend, amikor a jövő kiszámíthatatlanná válik, amikor elveszítjük a kapaszkodóinkat, a félelem vesz erőt rajtunk. Félelem járta át nagypénteken az apostolokat, és félelem járja át az embereket a Notre-Dame-i tragédia miatt is. Mi történik? Mi lesz velünk?
A keresztény hagyomány szerint Jézus a pokolra szállt, hogy az embereket megszabadítsa a bűneiktől, de egy kicsit az apostolok is vele együtt merültek alá a mélybe. A pokol az elszakítottság, a teljes magány, a feloldhatatlan bizonytalanság. Nem marad más, csak a csend. A kongó üresség. Űrnyi vákuum. Ez a nagyszombat némasága. Amikor nem lehet megszólalni. Amikor nincs mit mondani.
Notre-Dame is elnémította az embereket. Egyetlen pillanatra. A sokk pillanatára. Aztán hirtelen mindenki harsogni kezdett: biztosan a migránsok, biztosan a terroristák, Isten büntetése, az istentelenség következménye, úgy kell nekik Trianon miatt, megérdemelték, a politikusok a hibásak, mert nem adtak pénzt, az emberek a hibásak, mert most pénzt adnak, adják a szegényeknek, védjék az állatokat, az őserdőket… Mindenki osztja az észt, mindenki keresztény, mindenki adakozó, mindenki felvilágosult, mindenki védi az értékeket. Mindenki jobban tudja, hogy kellett volna jobban csinálni.
Nem tudtunk csendben maradni. Nem hagytunk időt magunknak a szenvedésre. Az átélésre. Dumálnunk kell, mert ha nem dumálunk, akkor csend van. A csend pedig a pokol számunkra. Nekünk nem kell a saját poklunk. Azt nem tűrhetjük. Helyette készítjük saját kis poklainkat egymás számára. Amibe betaszíthatjuk a többi embertársunkat. A migránsokat, a keresztényeket, a politikusokat, a gazdagokat. Mindenkit.
S közben várjuk a feltámadást.
