Pokolra szállás

Pokolra szállás
Húsvét Jézus kínszenvedéséről, kereszthaláláról és harmadnapon való feltámadásáról szól a keresztény kultúrkör hittétele szerint. Az apostoli hitvallás szerint Jézust „megfeszítették, meghalt és eltemették”, aki „alászállt a poklokra”. A hét elején a keresztény világ elővételezte a nagypénteki szenvedéstörténetet és halált: kigyulladt a párizsi Notre-Dame, csak a tűzoltók hősies küzdelmének köszönhető, hogy nem veszett oda a teljes kultúrtörténeti építmény.

A tragédia ráhangolta Európát Jézus kereszthalálára és pokolra szállására. Sokan halálként élték meg az eseményeket, a katedrálisból felcsapó lángok is valahogy mintha a poklot idézték volna. Tény, hogy a világon számtalan ember rendült meg a hír hallatán, nehéz volt elhinni, hogy ez valóban megtörténik. Annyira valótlannak tűnt az egész, hogy a Youtube algoritmusa először álhírnek bélyegezte a tűzről szóló tudósításokat. De ez nem rémálom volt, ez a valóság.

Az apostolok valószínűleg szintén nehezen hitték el kétezer évvel ezelőtt, hogy mesterüket elfogták, megkínozták és a halál vár rá. Az, akit annyira tiszteltek, akitől annyit tanultak, aki annyiszor ott volt velük, amikor szükség volt a segítségére, az az ember nemsokára a kereszten végzi. Ők pedig állnak tehetetlenül, bambán, telve félelemmel. Van, aki félelmében még meg is tagadja mesterét. „Nem ismerem”. Amikor megbomlik a korábban megszokott rend, amikor a jövő kiszámíthatatlanná válik, amikor elveszítjük a kapaszkodóinkat, a félelem vesz erőt rajtunk. Félelem járta át nagypénteken az apostolokat, és félelem járja át az embereket a Notre-Dame-i tragédia miatt is. Mi történik? Mi lesz velünk?

A keresztény hagyomány szerint Jézus a pokolra szállt, hogy az embereket megszabadítsa a bűneiktől, de egy kicsit az apostolok is vele együtt merültek alá a mélybe. A pokol az elszakítottság, a teljes magány, a feloldhatatlan bizonytalanság. Nem marad más, csak a csend. A kongó üresség. Űrnyi vákuum. Ez a nagyszombat némasága. Amikor nem lehet megszólalni. Amikor nincs mit mondani.

Notre-Dame is elnémította az embereket. Egyetlen pillanatra. A sokk pillanatára. Aztán hirtelen mindenki harsogni kezdett: biztosan a migránsok, biztosan a terroristák, Isten büntetése, az istentelenség következménye, úgy kell nekik Trianon miatt, megérdemelték, a politikusok a hibásak, mert nem adtak pénzt, az emberek a hibásak, mert most pénzt adnak, adják a szegényeknek, védjék az állatokat, az őserdőket… Mindenki osztja az észt, mindenki keresztény, mindenki adakozó, mindenki felvilágosult, mindenki védi az értékeket. Mindenki jobban tudja, hogy kellett volna jobban csinálni.

bbte-oszifelveteli2Hirdetés

Nem tudtunk csendben maradni. Nem hagytunk időt magunknak a szenvedésre. Az átélésre. Dumálnunk kell, mert ha nem dumálunk, akkor csend van. A csend pedig a pokol számunkra. Nekünk nem kell a saját poklunk. Azt nem tűrhetjük. Helyette készítjük saját kis poklainkat egymás számára. Amibe betaszíthatjuk a többi embertársunkat. A migránsokat, a keresztényeket, a politikusokat, a gazdagokat. Mindenkit.

S közben várjuk a feltámadást.