S ha nem lenne? Ha egyszer megegyeznénk abban, hogy most, az idén nem tartanánk meg? Akkor mi lenne? Azt hiszem, hogy semmi… Kicsit zúgolódna mindenki, főleg a bárányárusok, de aztán lassan-lassan megszoknánk. Az üres dolgok hamar kikopnak. S így kikopna ez a kiüresedett húsvétparódia is az életünkből.
Nem azt mondom, hogy nem kell a tiszta ház, a finom falat, a piros tojás. Dehogy nem, sőt! De nem ez a lényeg! A lényeg az üres sír érthetetlen, bizarr csodájában van. Krisztus feltámadott, a halált legyőzte, az igazság és élet győzött a zsarnokság és a kilátástalanság felett! Álljunk itt meg egy szóra, s a nagy futásban csodálkozzunk rá a fenti mondatokra, meg az ünnep lényegére, mert – legalábbis egyesek úgy gondoljuk, hogy – ez életbevágó dolog!
Húsvét lényege egy út évről évre történő végigjárása, amely virágvasárnap indul, elvisz a nagypénteki sötétségbe, beleveszt nagyszombat némaságába, majd onnan kiemel a húsvét ragyogó dicsőségében. Ez nemcsak történelmi pillanatra való emlékezés, miszerint kétezer évvel ezelőtt Jeruzsálemben megölték a kereszténység alapítóját. Nem, ez ma zajló folyamat, ami az életnek, a mi egyéni életünknek az értelméről szól.
Ha pusztán a biológiai, társadalmi perspektívából szemléljük az emberi életet, az néhány évtizedes cikázás a bölcsőtől a koporsóba. Nem mondom, van itt sok jó dolog is, de válasz arra a mindenkiben felmerülő kérdésre, hogy mi mindennek az értelme, nincs. Betonbunker, zakatoló, sötét vagon így az élet. A semmiből megy a semmi felé. Eltemetnek szép csendesen, majd idővel fejfánkról lekopik a betű, s döbbenetesen rövid idő múlva már senki sem tudja, hogy jártunk e föld színén. Ennyi az élet, s a legtöbb, amivel vigasztalhatjuk magunkat, hogy továbbélünk gyermekeink és unokáink bőrében. A gének átadódnak, oszt vége. „Szaporodjatok és sokasodjatok” – mondta az Úr a teremtés hajnalán, s a pusztán biológiai és társadalmi szempontból szemlélt élet valóban eddig jut el.
Ha továbbmegyünk, azt találjuk, hogy e két évszám által meghatározott földi életben bizonyos nagyon stabil szabályok szerint zajlik az emberek léte. Az erőseknek több mindent szabad és lehet, mint a gyengéknek. Vannak egyenlőbbek, akiknek valamiért mindig több jár. Ha valaki bekerül a hatalmasok elit kasztjába, akkor onnantól kezdve ő maga is részesülhet a javakból. Az erősek aztán kihasználják a gyengéket, sőt őket meg is lopják, és a törvény nem fog lesújtani rájuk. Így volt, így van és így lesz. Szaporodjatok, sokasodjatok, gyarapodjatok…
Igen ám, de a fenti felszólítást Isten nem az embernek, hanem az állatoknak adta. Az ember léte – hitünk szerint – sokkal több ennél! Az ember próbál átkandikálni a halálon túlra, keresni léte értelmét, találni valami többletet, valami önmagában állóan igazat, ami teljessé teszi. A vallásos ember léte értelmét Istenben leli meg. Isten létét bizonyítani nem tudja, nem is akarja, hiszen jelenlétét éli, érzi, tapasztalja. Ez az Isten mindenütt ott van, s ő nemcsak mérnöki teremtője, hanem szerető szülője minden egyes embernek. Ezt az utóbbi gondolatot Jézus mondta ki. S ha mi mindnyájan ugyanannak az Istennek vagyunk a gyermekei, akkor a társadalmi létrán elfoglalt helyünk már nem is tűnik annyira fontosnak. Sőt, meglehetősen viccessé, amolyan farsangos maskarádévá válik, amint a gazdag pöffeszkedik, a rangos mutogatja nagy komolyan a maga státusát, miközben lefitymálja a szegényt és elesettet. Nem, mind emberek vagyunk, egyformák esendőségünkben és ragyogásunkban, egyformán szeretett szülő gyermekei, akik az életnek nevezett néhány évtized alatt bölcsességet gyűjthetnek önmagukban. Az életben pedig nem a társadalmi modus vivendi a meghatározó, nem is a biologikum által diktált folyamat, hanem a mennyei szülőhöz való viszonyunk, amit hitnek nevezünk. E perspektívából az ember léte kikerekedik, s röppályája kiszalad a Földön töltött néhány évtizedből az örökkévalóság felé.
A fenti felfedezést, amit Jézus örömhírként hozott, a hatalmasok nem fogadták jó szívvel. Ma sem fogadnák örömmel… Sőt annyira veszélyesnek tartották, hogy a szószólóját megölték. Koholt vádakkal elítéltették, s kivégeztették. Szomorú, szomorú, sóhajthatunk, de e történet nem ér itt véget, hanem hihetetlen módon folytatódik. Húsvétkor a Jézus sírjához igyekvő asszonyoknak meglepő kérdést tesznek fel: „Miért keresitek a holtak között az élőt?” Az örömüzenetet, a hitet, az életnek a kiteljesedését nem lehet sem megölni, sem sírba zárni, mert az kiszabadul onnan, és dicsőségesen hirdeti Isten erejét. Meglehet, hogy az ember Jézust megölték, a testet elpusztították, de a nemzedékek óta keresztény gyülekezetben élő és működő Krisztust elpusztítani nem tudták, hiszen ő létezik és hirdeti igazságát.
Húsvétkor gondoljunk csak bele ebbe, s hasonlítsuk össze azzal a valósággal, ami körülöttünk van! A hatalmasok ugyanúgy háborúznak, fenyegetőznek, dőzsölnek, mint mindig. Az ő léptékük és értékrendjük továbbra sem képes túlemelkedni a kisstílű játszmákon. Azok viszont, akik átlátnak a szitán, jól tudják, hogy nem az ő szívükben van az igazság, Isten erősebb, az igazság győz!
Engedjük idén, hogy ez a felfedezés, a hit botrányos, csodás megnyilvánulása töltse el az elménket, s ennek örömében töltsük az ünnepet. Akkor nem lesz kongóan üres, és relevanciája megmarad. S közben ne felejtsünk el jókat enni, locsolni menni, tojást festeni sem.
