A politikus igazából egyvalamihez ért, és ugyanaz a dolog az egyetlen célja: a hatalom megszerzése. Minden más szépen hangzó szöveg a nép szolgálatáról, egyebekről mese habbal. Nyilván vannak tisztességes politikusok is, de azt látjuk, hogy egyre inkább a hatalmi játszma peremére szorulnak, félreállítják őket, vagy félreállnak ők maguk, nem bírván elviselni a harc tisztességtelen, gátlástalan taktikáit. Hiszen a cél gyakran bármilyen eszközt szentesít, oly mértékben, hogy maga Macchiavelli is szégyellné azt, ami sokszor végbemegy.
A doktori dolgozatok plagizálása azonban lassan, de biztosan ledarálja, semmivé teszi azt a keveset is, ami az értelmiség, a tudás tekintélyéből még megmaradt. Az ész hatalma persze már rég nem az, ami egykor volt. Mifelénk, és nem csak, évszázados hagyománya volt a tudás keresésének, a megszerzett tudásnak járó tiszteletnek. A peregrináció, a tehetséges fiatalok külföldi taníttatása mindig meghatározta Erdély történelmét, a térség fejlődését, politikai-közigazgatási életét. Az utolsó száz év viszont bebizonyította, hogy a szürkeállományi elit eladható és megvásárolható. Se szeri, se száma azoknak az értelmiség körébe sorolható személyeknek, akik nem feltétlenül meggyőződésből (mert az egy másik mise) álltak valamely káros, pusztító izmus szolgálatába, adták kölcsön különböző javakért, anyagiakért, pozícióért a tanultságukból származó tekintélyt.
A tudomány világa a tisztességre, az akadémiai korrektségre törekszik és számos mechanizmus épült ki, amely ezt szolgálja. A lektorálás intézménye például biztosítja, hogy elvileg nem lehet egy magára valamit is adó szaklapban butaságot, hamis eredményt, humbugot, áltudományos téziseket publikálni. A plágium ellen eddig hozott és jelenleg is folyamatosan kidolgozott eljárások azt hivatottak megakadályozni, hogy bárki tudós, vagy tudósjelölt a más tollával ékeskedjen, ellopja mások munkájának az eredményét.
Csakhogy minden ember által kitalált védelmi rendszer kijátszható, minden rácson lehet találni kiskapukat. És amint az elmúlt évek tapasztalata bizonyítja, aki akar, az talál is. Példa erre a börtönből túl hamar szabaduló „írók” esete. Kiszámolták, hogy sok esetben fizikailag lehetetlen lett volna leírni, akár szavanként lemásolni is azt a könyvtömeget, amit ezek az egyének a gyorsabb szabadulás reményében publikáltak.
A doktori tézisek másolása komoly erkölcsi kérdést vet fel azoknak, akik számára a tudás tisztessége még számbavehető fogalom. Évekkel ezelőtt hallottam először arról, hogy valaki – nyugaton élő román állampolgár – úgy szerezte meg nevéhez azt a bizonyos két betűt, hogy választott témavezetőjét nyugaton nyaraltatta, az elkészült tudományos munkát pedig gyakorlatilag csak aláírta, még a nyilvános védés is kamu volt, a témavezető gondoskodott a „bizottság”döntéséről, az „opponensek” megfelelő szakvéleményéről. Akkoriban nem hittem el ezt, nem tartottam lehetségesnek. Ma már nem csupán elhiszem, hanem egészen sűrűn előforduló jelenségnek tartom.
Egy doktori tézis több év munkája kellene, hogy legyen. Kutatás, szakirodalom tanulmányozása, az eredmények feldolgozása, kiértékelése, a kor tudományos-kulturális közegében való értelmezése, és végül a tálalás: a doktori tézis megírása és nyilvános megvédése.
Az a bizonyos két betű ezt kellene, hogy jelentse, ennek a tartalomnak a grafikai reprezentációja kellene, hogy legyen.
Úgy tűnik azonban, hogy egyeseknek csak magukra a betűkre s az azzal megszerezhető tekintélyre, előrejutási lehetőségre van szüksége. S ez szégyen.
Szégyen azok számára, akik szomorúan szemlélik, amint a különböző tudományos fokozatok értéke egyre csak csökken. Gyermekkoromban az „egyetemet végzett ember” nagyon sokat jelentett. Ma már lassan a magiszteri fokozat az alap, az számít igazán felsőfokú végzettségnek, az intellektuális komolyság alapelvárásának. És amint látjuk, a doktori fokozat is lassan, de biztosan veszít értékéből. Ma egy tézis benyújtása azzal is jár, hogy az elkészült műnek végig kell futnia azon a számítógépes programon, ami elvileg kizárja a plágium lehetőségét. Elvileg. Mert kiskapuk ugye, mindig vannak, az ügyeskedők találnak kiutat. A tisztesség, a becsületes munka és az igazi tudás igazi értéke nem jelent számukra semmi többet, mint balekok fényűzését, amellyel szembeállítják a plágiumot, mint könnyen és lopással megszerezhető egyszerű társadalmi valutát.
Kár. Mert a mai világban, amelyben a tények és a valós információk hatalma úgyis semmivé foszlik a hőbörgés, a misztifikált badarságok, álhírek és sokszor államilag szankcionált összeesküvés-elméletek tomboló forgószelében, nagyon kellene az, hogy újra felfedezzük az igazi tudás értékét. Egyszer fel fog ébredni a társadalom. Ki fog zökkenni – ha másképpen nem, hát katasztrófa által – abból a letargiából, amelyben mindegy mi a valóság, nem kell a tények egyszerű cáfolata, elhisszük azt, amit jól esik elhinni, mert zsigereink szintjén jól beletrafál kedvenc militáns gyűlölködésünkbe, amelyben „ezt hiszem, mert ezt akarom hinni, mindegy mit ordít a képembe a valóság”. És akkor bizony nagy szükségünk lesz ismét a bizonyítható, tisztességes úton megvalósított tudományos eredményekre és az ellenőrizhető valóságra épülő tények ismerőire, kutatóira, terjesztőire. Lesz-e még ilyen?
