Az egykori Merkúr üzletház előtti zöldövezetben perceken belül hatalmas tömeg gyűlt össze, a közeli tömbházak lakói ide menekültek a vészjóslóan mozgó és fura, csikorgó hangokat hallató épületekből. Már úgyszólván mindenki lent volt, csak megboldogult emlékű mostohanagyapámat nem látta senki. Aztán, jóval a földmozgás lejárta után ő is megérkezett, komótosan, egy hatalmas irattáskát cipelve. A faggatásra a világ legtermészetesebb hangján magyarázta: összeszedte mindenkinek a személyes okmányait s egy táskarádiót is elhozott. “Ha összedől a tömbház, hogyan bizonyítjuk be, kik vagyunk?” – érvelt az elképedt családnak.
Igaza volt. Az a tény, hogy huszonnyolc évig volt egy vállalat főkönyvelője, minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy jól ismerte ennek az országnak a természetét, sőt, megszokta, némiképpen természetesnek is vette azt.
Itt a papírok fontosabbak, mint az ember, mindig is azok voltak s ezen a téren ne is várjunk változást. Időnként felröppen a szenzációs hír – a napokban is történt ilyesmi –, hogy tévesen halottnak nyilvánított személyek nem kevés nehézségbe ütköznek, ha be akarják bizonyítani, hogy ők márpedig igenis élnek. Mert hát a papírok…
Ha igazságos akarok lenni, azt kell mondanom, hogy az oltáskampány megszervezésében Románia, legalábbis önmagához mérten eddig kitűnően teljesített. Persze, voltak fennakadások, telefonszámok, amelyekre órákig nem válaszol senki, más számok, amelyeknek csak kitartó tárcsázásával lehet zöld ágra vergődni, ügyetlenségek, egyéb emberi hibák. De összességében azt kell mondanom, hogy ez más európai országokban sem működik sokkal gördülékenyebben, hiszen mindenhol olyan helyzettel szembesülnek, amilyennel eddig a hatóságok nemigen találkoztak.
Románia azonban nem tudja meghazudtolni igazi önmagát, bizáncian makacs, vaskalapos bürokráciája minduntalan felüti a fejét, lehetetlen helyzetbe hozva embereket.
Hamar kiderült, hogy míg a nagyobb városokban hónapokra előre beteltek a helyek, a kisebb településeken lehet még ezekben a hetekben oltást kapni, így aztán beindult az oltásturizmus. Igen ám, de élnek közöttünk olyan idős emberek, mozgásképtelenek, akiknél nem áll fenn annak a lehetősége, hogy bárhova is elmenjenek – arról nem is beszélve, hogy elutazzanak. Kitalálták számukra a megoldást: a megfelelő számot kell tárcsázni, és házhoz jön az oltás.
Elvileg.
A gyakorlatban ugyanis hamarosan kiderült, hogy ez Kolozsváron például csak akkor lehetséges, ha az illetőnek kolozsvári személyazonossági igazolványa van. Nyilván, senkinek nem fordult meg a fejében annak a lehetősége, hogy magányos, idős embereket sokszor pontosan azért hozza be a családjuk vidékről, mert mozgásképtelenekké váltak, mert falun egyedül, támasz és segítség nélkül maradtak. Egy kilencven éves néninél, aki már az ágyból sem tud felkelni, nem igazán áll fenn a személyi okmányok átcserélésének a lehetősége, és életkora, illetve betegségei kapcsán pont ő tartozna a legveszélyeztetettebb kategóriákba.
Természetesen, az említett telefonszámon nincs kinek magyarázni és nincs is mit magyarázni, nem attól a hivatalnoktól függ a döntés. Az ország tanul ugyan egyet s mást a szélsőséges helyzetekből, de vannak határok, amelyeket önmaga, a saját lelke és jellege ellenében nem fog átlépni.
Ha mostohanagyapám, a drága jó Baranyai József hirtelen kimenőt kapna a másvilágból, sok mindenen csodálkozna, de ha földi vakációja során egyszer csak megmozdulna a föld, ma is nyugodt lélekkel nyúlhatna az irattáska után. A rádiót kihagyhatná, arra akad ma egyéb eszköz. A lényeg viszont nem igazán változott, a papír ma is fontosabb, mint az ember.
