Medve helyett meglepett szarvassal mentünk szembe
Óriási előny, hogy a hiperaktív Levi mind személygépkocsival, mind pedig hétszemélyes furgonnal rendelkezik, ezért a bevállalós résztvevők függvényében alakítani lehet az utazással kapcsolatos helyek számát. Az is hatalmas segítség, hogy a barátom nagy tapasztalattal rendelkező gépkocsivezető, munkahelyein több évig különböző járműveket vezetett – csupán a villamosvezetői engedélye hiányzik...
Az EKE Kolozsvár 1891 számára is különböző nehézségű, az év valamennyi időszakában kirándulásokat, túrákat és biciklis kiruccanásokat szervező, tapasztalt természetjáró sokszor időt és energiát nem kímélve, a baráti társasága részére is adrenalin dús és emlékezetes hegyi és biciklis eseményeket állít össze.
Ilyen volt a Csukás-hegységbe szervezett „hosszú hétvége” is: már péntek délután útnak indultunk és csupán vasárnap késő este tértünk vissza. Kiss Gábornak, az Erdélyi Református Egyházkerület sajtóreferensének köszönhetően és Miklósi Mátyás Csaba parókus lelkipásztor, valamint kedves felesége, Miklósi Zsófia Villő jóvoltából Brassóban sikerült kiváló szállást találnunk.
Szombaton reggel nyolc órakor indultunk az első túrára: a cél a Csukás-csúcs meghódítása volt. Az autókat a Bratocsa-hágónál hagytuk, üdvözöltük a nagyszebeni csapatot, a túrabakancsokra rögzítettük a rendkívül hasznos, csúszásgátló „hágómacskákat”, s nekivágtunk az útnak. Kiváló döntés volt a kramponok használata, a vékony hóréteg alatt ott lapult a sunyi jég.
„Tejtenger”, azaz whiteout fogadott
Borongós idő és köd kísérte az utunkat előbb a lombhullató fák között, majd a fenyőerdőben, ezt követően pedig az alpesi tisztáson teljesen hatalmába kerített a hó. Azonnal tudtuk: védekeznünk kell a hó és a köd eredményezte teljes fehérség, az úgynevezett whiteout ellen, amely a téli magashegyi túrázás és alpinizmus egyik legveszélyesebb meteorológiai-percepciós jelensége, mert nem pusztán rossz látási viszonyt jelent, hanem az emberi érzékelés teljes összeomlását is okozhatja.
Amikor a köd és a hó miatt minden fehérbe borul körülöttünk, akkor a talaj, az égbolt és a horizont vizuálisan összeolvad, megszűnnek az árnyékok, eltűnnek a kontrasztok és a térbeli támpontok. A túrázó mindent homogén fehérnek érzékel, miközben ténylegesen lehetnek előtte lejtők, szakadékok, gerincek vagy lavinaveszélyes területek.
A szakemberek szerint a jelenség nemcsak optikai, hanem neurológiai-egyensúlyi probléma is. A látás megbízhatatlanná válik, a szem nem tud fókuszpontot találni. Ugyanakkor a mélységérzékelés megszűnik, a távolság- és lejtőérzékelés torzul, amelynek gyakori következménye, hogy a túrázó nem tudja megítélni, lép-e vagy szakadékba zuhan.
A belső fül (egyensúlyszerv) mozgást jelez, miközben a szem „statikus fehérséget” lát, ez pedig klasszikus szenzoros disszonanciát okoz, ami hasonló a tengeri betegséghez. A túrázó szédül, hányinger, émelygés, fejfájás, gyomorszájfájdalom gyötri. Ez az, amit sok túrázó „émelygő gyomorként” ír le. Szerencsére a whiteout nem volt teljes, láttuk egymást és azonosítani tudtuk a turistajelzéseket.
Valódi mesevilág tárult elénk
Sajnos, a részleges whiteout miatt nem látszottak a Kárpátkanyar egyik legmagasabb hegységének csodálatos sziklaformációi. A Csukás-hegység rengeteg elragadó sziklaképződmény otthona, valódi mesevilág amelyről már Orbán Balázs is írt. A köd miatt csupán a sziklaformációk sziluettjét láttuk, egy-két pillanatig előbukkantak, majd az „óriástej” ismét elrejtette őket.
Havazott is, de a szél szerencsére nem nehezítette a haladásunkat. Körülbelül három és fél óra alatt értük el az 1954 méter magas Csukás-csúcsot, közben a „fehér börtönben” raboskodó sziklaóriásokkal vállaltunk szolidaritást: mi is „gúzsba kötve” éreztük magunkat, hiszen semmit sem láthattunk a máskor elénk táruló csodálatos tájból.
Sebaj, kárpótolt a Csukás-menedékháznál elfogyasztott sör és a hátizsákjainkból előkerült finomságok sorozata. Az épület előtt egymást váltogatta a köd és a felhő – egymással versengve birtokolták a fenyőerdőt. Bementünk a boroshordó-formájú ajtón, ám a menedékház étkezdéje zsúfolásig tele volt, így a szabad ég alatt falatoztunk. A nagyszebeni csapatnak köszönhetően körtúrát tehettünk meg, az egyik gépkocsi a gyaloglás végén található végpontnál várakozott, s ennek segítségével Levi el tudott menni a miénkért.
Farkasszem a vaddal
Este hatkor már a szálláshelyünkön voltunk. Mit csinálunk éjfélig – vetődött fel a kérdés, amelyre egy forralt bor és egy üveg sima félszáraz vörös megadta a választ…
Vasárnap sokkal jobb időben vágtunk neki a célnak: Nagykő-havas. Már a túraútvonal elején láttuk a jelzést: Tamina-vízesés, de a szurdokban rejtőzködő természeti képződményt sehogy sem sikerül megtalálnunk. Sebaj, „ránk talált” egy impozáns szarvas… Útközben, a medvéktől tartva sokszor púgatok, hogy távozzon utunkból a nagyvad. Levi szerint ezzel a többi állatot is elijesztem.
Alaposan meglepődtünk, amikor az egyik fa mögül hatalmas szarvas bukkant elő. Megtorpantam, s csak annyit tudtam mondani halkan: né, né! Mindenki azt hitte, medvét látok. Lefagyott a társaság, akár a Windows. Az agancsos óriás balra fordította a fejét, ránk nézett, megdöbbent, majd hirtelen odébbállt. A hátunk mögött lévők nem látták a gyönyörű vadállatot.
Nos, ha a szarvas nem hallotta meg a púgatásokat, a medve sem fogja, gondoltam, s eszembe jutott, hogy amikor a Dan Moisa vezette Clubul Montan Apuseni társaságával túráztunk, akkor még a futballmeccseken használt vuvuzelát is „bevetettük” Brumiék elrettentésére. Szerencsére most sem láttunk medvét. Abban is reménykedtünk, hogy Levi drónjának szokatlan hangja is eljut a füleihez, s nem keresztezi majd utunkat.
Kereszt a domboldalon – meghalt egy húszéves lány
Amikor a meredek emelkedőre értünk, épp kisütött a nap – egymás után vettük le magunkról a textíliákat. Felszakadozott a felhőzet, eltűnt a köd, lélegzetelállító látvány tárult elénk: a Királykő, a Bucsecs-hegység csúcsa, a Caraiman és a Brassói-medence.
A verőfényes napsütés miatt előkerültek a sí- és napszemüvegek, mi pedig ütemesen haladtunk felfelé. Az utolsó előtti kapaszkodó annyira meredek volt, hogy a kezem szinte érte a havat, az ég mintha közvetlenül előttem olvadt volna össze a hóval.
Kereszt figyelmeztetett: a hegy nem bocsát. A felirat szerint az 1953 decemberében született Iuliana–Luana Sîrghie 1974 novemberében csupán húszévesen itt hunyt el… A természetjáró a zeneakadémia egyetemi hallgatója volt. Szomorúan haladtam tovább, gondolatok kavarogtak a fejemben, próbáltam elképzelni, mi történhetett.
Megvártam a többieket, szerencsére a lélegzetelállító táj elterelte a figyelmemet.
Az is foglalkoztatott, hogy következett a csúcs előtti úgynevezett killing me softly, azaz „gyilkolj meg finoman” szakasz, vagyis az utolsó kapaszkodó. Szerencsére a csúcson „csúcs idő” fogadott, mindent láttunk – a csúcsoszlopnál csókolózó házaspárt is. Persze, hogy irigykedtünk…
Hazaérve fáradság lett úrrá rajtunk, mégis feltöltődve éreztük magunkat. Kezdődhet mindezek után a munkahét.
Hová viszel legközelebb, Kertész Levente?
*** FOTÓRIPORTUNK ide kattintva tekinthető meg. ***
