Az Enescu-fesztivál Kolozsváron
Elisabeth Leonskaja (sz.1945) zongoraművész- előadói karrierjét attól a pillanattól számítja, amikor, mint az egykori Szovjetunió fiatal zongorista tehetsége, 1964-ben megnyerte a bukaresti Enescu versenyt. Első koncertfellépése Kolozsváron már ötvenöt évvel ezelőtt (is) sikert aratott. Beethoven utolsó három szonátájára azért esett a választása, mert a bonni mester eme három remekműve nagyon közel áll a lelkéhez.
Ludwig van Beethoven (1770–1827) utolsó három zongoraszonátája minden zongoraművész számára óriási technikai és szellemi kihívás, mivel maximális koncentrálóképességet, ragyogó virtuozitást, élettapasztalatot, érett érzelemvilágot követel. A trilógiaként is emlegetett három remekműben Beethoven a végletekig kiaknázta a zongorára komponált szonátaforma, variáció és fúga lehetőségeit. Keletkezésükről Anton Schindler, Beethoven életrajzírója így írt: „1820 késő őszén Beethoven hazaérkezett mödlingi nyaralásából, ahol szokása szerint, mint a méh, gyűjtötte gondolatait, íróasztalához ült és a három szonátát, op. 109-, 110-, és 111-et »egy lélegzetre« komponálta meg; amint azt Brunszvik grófnak írta, hogy barátját lelkiállapota felől megnyugtassa.” Valójában az „egy lélegzet” tovább tartott, ugyanis Beethoven három kései szonátája, három egymást követő évben készült el.
Az op. 109. nr. 30. E-dúr szonáta a szonátaforma sűrítésének egyik ragyogó példája. A csupán néhány perces első és második tétel után, a súlypontot a zárótétel jelenti szívből jövő szép melodikájú témájának sokszínű variációival, amelyekben mindaz, ami Beethoven életművének sajátossága hatványozottan van jelen: a mindig új utak keresése, a merész hangnemváltások, a mesterien szőtt variációkészség, és a szólamok közötti dialógusok szépségén túl, a férfias energikusság, a nőies líra, a lelki viharok, a fájdalom és lemondás, a filozofikus befele fordulás, a csendes nosztalgia, a zaklatottság és szenvedély, a küzdelem és a reménység sugara. Elisabeth Leonskaja meleg tónusú, ezerszínű tolmácsolásában megható volt az a néhány perc líra és dráma, gyöngédség és poézis, vívódás és merengő pillanat, ami az első és második tételt, valamint az a leszűrt egyszerűség, a csillogó virtuozitás és filozofikus elmélyültség, a békés-szomorkás elmélkedés és belenyugvás, ami az utolsó tételt jellemezte. Zongorajátékában minden hangnak megvan a szerepe/súlya, semmi nem a véletlen műve. Az érzékenységgel megválasztott dinamikai árnyalatokkal, a lírai részek énekszerűségével, a gyöngyöző trillákkal, a könnyű futamokkal, a kemény és lágy hangzások sokszínűségével, a szenvedélyek ízléses csapongásával hol ringatott, magasba emelt, vagy éppen a lelki fájdalmak/viharok mély kútjába taszított.
Koncert utáni dedikálás (Fotó: Filharmónia)
Az op. 110 nr.31. Asz-dúr szonáta lassú, elmélyült első tétele a megszokott beethoveni telt hangzáshoz képest visszafogottan egyszerű. Zenéjét a dalolás és virtuozitás kettőssége, a fájdalmas-nyugodt, énekszerűen lírai és szenvedélytől izzó érzelmi kontrasztok jellemzik. Beethoven a skáladallamot is mesterien, dallami és virtuóz elemekből szőtt szépségekkel ruházza fel. A rövid lélegzetű, játékos gyors tétel lezárása néhány súlyos akkordban elhaló kóda. A befejező tétel nagyszabású fúgája többszörös tempóváltással válik szaggatottá. Zenei anyagát a drámai és lírai-nosztalgikus pillanatok, a dinamikai kontrasztokban (is) megvalósított gondolatok szenvedélyes csapongása, a jajszó és megrázó „panaszdal” virtuóz fináléban való kulminációja teszi egyedivé. Leonskaja tolmácsolásában lenyűgözött az érzelmi kontrasztok sokszínűsége és mélysége, a dinamikai árnyalatok széles palettája, az orgonaszerű szólamvezetés a fúgában, és az a feszültség-skála, amellyel a fúgához illesztett Arioso részlet sóhajokkal telített „panaszdalát” végül robusztus erővel és dicső fénnyel a magasba emelte.
Az op. 111. nr.32. c-moll szonáta Maestoso bevezetése mintha még az előző szonáta drámai erejét folytatná még nagyobb súllyal, majd a basszus sűrű trilláiból megszülető szűkített kvartos „ördögi” témával nekilendül a szenvedélyes első tétel, hogy folyamatosan a pokoli mélységekből mennyei magasságokba emeljen. A lassú variációs tétel költői mélységeket, filozofikus elmélkedéseket rejt. Beethoven e két tételben mindent „elmondott”, és mint „aki mindent tud már az életről, és e tudása birtokában jutott odáig, hogy boldog és boldogít” (Pándi), a tételt záró éteri magasságokból a belső béke diadalát hirdetve, végső búcsút intett a zongoraszonáta műfajának.
Mágikus erejű szólóest volt, amelyen Elisabeth Leonskaja Beethoven muzsikájának minden szépségét, minden érzelmi rezdülését olyan meggyőző erővel tolmácsolta, hogy közben érezted, amint megszűnik a körülötted lévő világ, és csak a Zene öleli át a lelkedet.
(Borítókép: Elisabeth Leonskaja fellépését ovációval kísért tapsorkánnal köszöntötték. Fotó: Filharmónia/Facebook)
