Egyáltalán nem irigylem azt az előadót, aki úgymond „beesik” a koncert helyszínére és azonnal játszania kell. Kenneth Tucker azonban kiegyensúlyozottsága révén úrrá tudott lenni ezen a helyzeten és a közönség figyelmét is fenn tudta tartani. A templomi koncerteken ritkaság számba megy, ha az előadó pár szóban ismerteti az általa előadott műveket, de Kenneth Tucker így tett és ezzel a késés miatti feszültségét is sikerült oldania. Az előadó hangsúlyozta: a koncert repertoárja az öröm, illetve az örömmel való muzsikálás jegyében állt össze. Műsorán egy-egy J. S. Bach-, J. Pachelbel-, J. Rheinberger-, Al. Guilmant- és J. F.-H. Langlais-mű szerepelt, zenetörténeti szempontból a barokk, a romantika és a 20. század került terítékre.
„Számomra az orgonamuzsika Josef Rheinberger zenéjével »nyílt ki«, azaz mutatkozott be. A Farkas utcai templom orgonája pont ilyen művek előadásához való” – konferálta be Kenneth Tucker az általa előadott Rheinberger-művet.
A kolozsvári koncerten a fellépő azzal hódította meg közönségét, hogy előadásmódját áthatotta az öröm. Hallatszott, érződött, hogy örömmel, szívesen muzsikál, a közönségének pedig át szeretné adni azt az örömöt és boldogságot, amit ő érez, amikor az orgonához ül. Ez volt az ő erőssége: megszólította a közönséget, voltak érzelmei, érzései, amit kész volt átadni azoknak, akik őt hallgatták. Remélem, sokak lelkébe jutott el az előadó öröme és sokan mentek haza azzal az érzéssel, hogy az életnek úgy van értelme, ha azt csináljuk, ami örömet okoz nekünk és másoknak. Ha ez így van, akkor Kenneth Tucker nem muzsikált hiába Kolozsváron.
