Mindenki a dicső múlttal pedálozik, ami nem meglepő, hiszen a jelennel igen csak nehéz büszkélkedni. Mivel döngessük a mellünket? A hiperszuper egészségügyi ellátással, a versenyképes köz- és felsőoktatási rendszerrel, a virágzó turizmussal, a korszerű infrastruktúrával? Románia és Kelet-Közép-Európa ugyanúgy Európa perifériáján kullog, mint száz vagy ötszáz évvel ezelőtt. Persze jobban élünk, mint elődeink, mert az egész világon folyamatosan nőtt az életszínvonal, így a mi életkörülményeink is jobbak. De a lemaradás tényén ez nem változtat, a különbségek ugyanúgy megmaradtak.
Kelet-Közép-Európa és Románia, illetve vele együtt a romániai magyar közösség nagyon csekély mértékben hajlandó tanulni a történelemből. Talán az emberi természet ilyen, vagy a történelem bánt mostohábban Európának ezzel a szegletével, de tény, hogy a többnyire felnagyított, eltorzított múltat semmi pénzért nem akarjuk elengedni magunktól. Nem kellene megfeledkezni róla, csak nem lenne szabad, hogy folyamatosan rányomja a bélyegét a mindennapjainkra. Nem a múltnak kellene irányítania lépéseinket.
Ha a magyarok nem annyira Kossuth Lajos, Mátyás király vagy István király fejével próbálnának gondolkodni, a románok pedig nem Avram Iancu, Mihai Eminescu vagy Mihai Viteazul agyával próbálnának választ adni a 21. század kihívásaira, hanem saját, eredeti ötletet próbálnánk kiszakítani fejünkből, akkor talán lenne esély kitörni a perifériából. Egyről kettőre lehetne jutni anyanyelvhasználat és minden egyéb területen, de ehhez meg kellene tanulnunk, hogy jelenben működő szokások, normarendszerek, tudásanyag folyamatos frissítése nélkül nem fogunk tudni soha boldogan élni a jelenben.
A cél az lenne, hogy boldogan éljünk a jelenben, és ezzel párhuzamosan a jövőt építsük. De ezt nem lehet úgy, hogy állandóan a múlton kesergünk, rá hivatkozunk. Az Európai Unió és sok egyéb értékes vívmány nem jött volna létre, ha kitalálóik nem engedték volna el és nem kerekedtek volna felül a múltbeli konfliktusokon. Ők mindössze azt tették, hogy a jelen kihívásaira kerestek érvényes válaszokat és megoldásokat.
Mi, magyarok és románok itt folyamatosan a múltban őrölünk, kölcsönösen büntetjük egymást százévnyi eltéréssel. Ez a lassan két évszázados vakság megakadályoz abban, hogy örüljünk egymásnak és felismerjük a lehetőségeket. Az egymásrautaltság tagadása kínossá teszi ezt az őrlést, ami elől egyre többen menekülnek.
