Papp Attila Zsolt elsősorban arra volt kíváncsi, miért kellett 2018-ig várni, hogy az első magyar fikciós Gulág-film elkészülhessen, hiszen több dokumentumfilm is foglalkozott a témával.
– Magyarországon a filmgyártás államilag támogatott, ezért a kultuszpolitika határozza meg, hogy miről szóljon a magyar film, és valamiért ez eddig nem volt fontos téma. A rendszerváltás előtt nyilván tabu volt, a rendszerváltás után pedig biztos voltak fontosabb, előrébbvalóbb témák. És ugye azt se felejtsük el, hogy azok, akik visszatértek onnan, nem beszélhettek erről. Ez szőnyeg alá söpört, elhallgatott trauma – fogalmazott Köbli Norbert. A forgatókönyvíró elmondta: a 2016–2017-re hirdetett Gulág-emlékévig nem is létezett egységes, országos feltáró munka, csak az emlékév során készültek nagy összefoglaló tanulmányok, könyvek, kiállítások a témáról, és ekkor jöhetett létre ez a film is a Gulág Emlékbizottság támogatásával.
– A bemutatót követően nagyon sok olyan visszajelzést kaptunk, miszerint ennek a filmnek a hatására azok a nagyapák, szülők, akik túlélték ezeket a borzalmakat, és akik mindaddig nem beszéltek róla, most feltárták történeteiket. Mi is csak utólag érzékeltük ennek a filmnek a jelentőségét – mesélte Szász Attila rendező.
A film 250 ezer igaz történetből egyet dolgoz fel
Köbli Norbert elmesélte azt is, a filmbéli Irén fia, Havasi János személyes „missziója” volt ez a film, aki tíz évvel ezelőtt kérte fel a forgatókönyvírót, hogy édesanyja történetéből filmet készítsen. – Most jött el a szerencsés pillanat, amikor ilyen témával pályázni lehetett az emlékbizottságnál” – jegyezte meg.
Havasi János anyukája, Frank Irén (a filmben Walter Irén), soha nem mesélte el fiának a valós történetet, csak annyit, hogy szenet fejtett és hogy nagyon kemény időszak volt. Amikor Irén meghalt, fia az éjjeliszekrényében, a levelei között bukkant rá a filmben bemutatott szerelmi történetre. A Rajmundhoz írt leveleire, aki Németországba ment, és aki győzködte Irént, hogy menjen ki hozzá. Havasi Jánosnak ezután újra kellett értelmeznie édesanyja életét, felkereste a lágert, mögötte a temetőt, a szénbányát, ahol az anyja dolgozott, ezeket dokumentálta, majd odaadta a forgatókönyvírónak a teljes anyagot, köztük a lágeralaprajzot, korabeli fotókat, információkat a tábor ünnep- és hétköznapjairól. Havasi János emellett saját unokáinak is megírta a családtörténetet, a Lánykák, az idő eljárt című kötetben egy fejezet Irénről szól. A történetet Köbli Norbert és Szász Attila öntötték végső formába.
Csak a felszínét kapargattuk a szörnyűségeknek
Papp Attila Zsolt arra volt kíváncsi, milyen egyéb forrásokat, elemeket használtak a film készítésekor. Köbli Norbert elmondta, nagyon sok visszaemlékezést elolvasva próbálta kitalálni, hogy Irént milyen karakterek vehették körül, majd ez alapján alkotta meg a film szereplőit.
– Amikor elkezdtük a forgatást és a lágerhez értünk, rájöttünk, hogy egyáltalán nem lehet pontosan visszaadni azt, ami ott történt. Vizuálisan is szinte lehetetlennek bizonyult, csak a felszínét kapargattuk, a látványban is, azoknak a szörnyűségeknek, ami ott megtörtént. Így hamar átálltunk arra, hogy ne egy tablót próbáljunk szerkeszteni, ne részleteiben próbáljunk meg bemutatni minden szörnyűséget, hanem foglalkozzunk a karakterek, szereplőink tekintetével, arcával és talán abban megjelenik az a fájdalom, megtörtség, félelem, kimerültség, ami jobban átadja a nézőnek, hogy min mentek keresztül – mesélte.
A film bemutatja, micsoda sorsváltás volt a láger
Murádin János Kristóf történésztől, aki 15 éve kutatja ezt a témát, Papp Attila Zsolt azt kérdezte, mennyire érzi hitelesnek a produkciót. – Az ember, ahogy végignézi ezt a filmet, látja, átérezi, micsoda sorsváltás volt az illetőknek – fogalmazott Murádin.
– Ez a film félig dokumentumfilm, még ha nem is annak szánták. De autentikus, jól megszerkesztett, ugyanakkor nagyon élvezhető – összegezte a történész.
Murádin János Kristóf elmondta, Benkő Levente történész kollegájával számos interjút készítettek olyan emberekkel, akik valóban megjárták a lágert. – Volt olyan eset, hogy először nekünk nyíltak meg ezek a túlélők, soha senkinek, még családjuknak sem mondták el azelőtt történetüket – magyarázta. – A film egyedi, és tényleg itt volt annak az ideje, hogy elkészüljön, a Gulág-emlékévetől függetlenül – gratulált a készítőknek.
– A holokausztról rengeteg film készült, mégsem elég, hiszen újabb és újabb generációkat kell megismertetni azzal, mi történt a náci lágerekben. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni az érem másik oldaláról, a szovjet lágervilágról sem, ami ugyanazokkal az eszközökkel dolgozott, mint a náci lágerek, és ami 40 éven át tabutéma volt, ez továbbra is hatalmas adóssága a történetírásnak – hangsúlyozta.
A beszélgetésen felszólalt Benkő Levente történész is, aki elmondta: bár sokszor látta a filmet, még mindig remeg tőle.
– Ez a film valahol a dokumentumfilm és a játékfilm között mozog az én értelmezésemben. A történet filmes feldolgozásának vannak előzményei, több dokumentumfilm is készült. Örülök annak, hogy végre megszületett ez a film, amelyik a nagyközönség számára, és főleg a fiatalok számára kicsit érhetőbbé, emészthetőbbé teszi ezt a történetet – fogalmazott.
Csak a remény hozta haza őket
– A film egyik meghatározó alakjka Csányi karaktere. Az a hozzáállás, amit képvisel, miszerint nem szabad álmodni, nem szabad emlékezni, együttérezni, egyszerűen csak meg kell próbálni túlélni … vajon ez így működött a túlélőknél is? – kérdezte Murádin János Kristóftól Papp Attila Zsolt.
A történész úgy vélekedett: ahogy a filmben, a valóságban is két túlélési stratégia létezett. Az első a mának élés, ahogy azt a filmben Csányi is teszi. A másik stratégiát pedig Olofsson Placid, az egyik legismertebb Gulág-túlélő Magyarországon, bencés szerzetes fogalmazta meg. Ennek értelmében a raboknak hinni kellett abban, hogy haza fognak menni, észre kellett vegyék az élet apró örömeit, olyan helyen meglátni Istent, ahol szinte nem is létezhet. Fontos volt a szolidaritás, fogolyösszetartás, és fontos a hit Istenben – magyarázta.
– És a humor. Ez volt az, ami „hazahozta” őket. Aki olvas egy kis szakirodalmat, az tudja, hogy volt például tetűverseny, vagyis hogy kinek virgoncabbak a tetvei. Ezek, amik életben tartják az embert, aki feladta, és a filmben ez is látható, az meghalt – vélekedett.
– A történetben ez a két túlélési stratégia versenyez, ennek a dialektikáját mutatja be a film. Mi ebben a filmben az Istent transzcendentálist reménynek neveztük. Ám annak, aki nem tudott hinni ebben, annak egyféle „szuper ént” kellett „növesztenie”, és azt mondania magának: mostantól nem érzek semmit, erős vagyok, egy új én, valami más leszek, és el kellett távolodnia önmagától – tette hozzá Köbli Norbert.
– A filmben a remény nyer, ez a tanulsága a két főszereplő kapcsolatának – fűzte hozzá Szász Attila.
A végén és az elején tart jelenleg a Gulág-kutatás
– A végénél és az elejénél tart jelenleg a Gulág-kutatás. A végénél, mert a túlélők közül alig néhányan vannak már közöttük. Viszont a kutatás hatalmas adósságok törlesztésével küszködik – mondta el Murádin János Kristóf. Az „adósságok” kapcsán kifejtette, irdatlan nagy a levéltári anyag, amit fel kell dolgozni. A magyar, orosz levéltárak felkutatása, a korabeli sajtó elemzése, a visszaemlékezések összegyűjtése is hátravan még.
– Az erdélyi magyar sajtóanyag nagy részét már felkutatták, egy Sapientias kutatócsoport több mint 4000 felvételt készített erről. Izgalmas, hogy mik jelentek meg. Az iszonyatos torzítások, ahogyan az itteni kommunista rendszer interpretálja, hogy mi történik odakint – mesélte a történész. – Annyi minden lenne még, csak lejárt az emlékév és már nem vagyunk reflektorfényben – jegyezte meg.
– Filmesként még nem álltunk soha ilyen fontos ügy mellé, és soha nem volt egyetlen filmünknek sem ekkora hatása az emberekre és vissza ránk. A filmnek társadalmi haszna van, sebeket gyógyít be, párbeszédet indít el, tudnak egymással beszélgetni generációk. Azt az űrt tölti be, ami sok gyereknek a fejében apa és anya helyén volt, mert azok nem jöttek haza, valahol meghaltak Oroszországban. Akik meg hazajöttek, és soha nem tudtak visszailleszkedni a családjukba, társadalomba, mint az én nagyapám, azoknak a családja is megsínylette, az én anyukám is egy ilyen „diszfunkcionális családban” nevelkedett fel, és ezt a mintát valahogy nekem is átadta. Soha nem gondoltunk eddig arra, de mindannyian nyögjük a Gulágot és Gupvit mind a mai napig. Egy láger-nemzedék vagyunk, apáink, nagyapáink, nagyanyáink fogolytáborban, koncentrációs táborban vagy orosz lágerben voltak, hogyha onnan nem jöttek haza, azért nyögjük, ha hazajöttek, meg azért – összegezte Köbli Norbert.
