Az egyik ilyen határ az ártatlan emberek, civilek, gyermekek módszeres gyilkolása. Az elnyomásnak az a szintje, amelyet bombákkal, rakétákkal, gépfegyverrel érvényesítenek. Az ilyen esetekben százszorosan igaz az, hogy a hallgatás és a semlegesség az elnyomót szolgálja. A történelem utólagosan mindig azoknak az írástudóknak adott igazat, akik a zsarnokok, az agresszorok veszélyeire figyelmeztették a világot, akik felszólaltak a gaztettek ellen, gyakran saját életüket, szabadságukat is kockáztatva. Soha nem azoknak, akik tanulmányok és komplex összefüggések rejtelmeiben elmerülve igyekeztek elmagyarázni mindenkinek, hogy azért a mészárosok szemszögéből is lehet látni a dolgokat, és a helyzet ejsze nem fehér-fekete. Ezeknek az embereknek hihetetlenül hangzik, de mégis azt állítom: igenis vannak fehér-fekete helyzetek ebben a világban. Még a Trump-féle eszelős ámokfutás által fémjelzett, úgynevezett „post-truth” (igazság utáni) korszakban is vannak olyan helyzetek, amelyekben nem az a kötelességünk, hogy lámpával-mikroszkóppal megkeressük az ürügyet arra, hogy ezúttal miért legyünk elfogulatlanok.
De mivel számos ilyen ürügy jön velünk szembe nap mint nap, szeretnék néhányat ezek közül szóvá tenni, a teljesség igénye nélkül, és érvényességüket is szeretném vitatni.
A háború első három hetében negyvenkét ukrán kórházat bombáztak szét. Ez átlagosan napi két kórházat jelent. Két forgatókönyv lehetséges. Az egyik szerint Ukrajnáé a világ legfejlettebb, legkiterjedtebb egészségügyi rendszere, annyi kórház van mindenütt, hogy szinte lehetetlen egy bombát úgy leejteni valahol, hogy az ne kórházat találjon el. A másik az, hogy szándékosan kórházakat (no meg iskolákat stb.) bombáznak. A kedves olvasóra bízom, hogy eldöntse, melyik forgatókönyv igaz.
Sokan szeretik Zelenszkijt afféle politikai parvenünek, szerepét túljátszó színésznek beállítani. Ezt sem én fogalmaztam meg elsőként: sok mindent el lehet játszani, az utánzás szinte bármire kiterjedhet. De a bátorságot nem. Valaki vagy bátor, vagy nem. Hogy korrupt lenne, aki kétes eszközökkel jutott hatalomra? Persze hogy az! Hölgyeim és uraim, Kelet-Európában élünk. Lehet, hogy Svédországban a politikusnak a karrierjébe kerülhet az, ha gyerekeinek a parlamenti bankkártyájával vásárol egy tábla csokoládét. Különben megtörtént, a Toblerone-ügy néven elhíresült botrány az országnak az utóbbi időkben lezajlott legsúlyosabb (!) korrupciós ügye, amely Mona Sahlin parlamenti képviselő bukásához vezetett. De ez nem az a vidék, ez nem az a népesség, ez nem az a kultúra. És ezzel nem akarom felmenteni Zelenszkijt, a történelem majd megállapítja róla a tényeket, de ugye, nem akarják azt mondani, hogy Putyin, aki eddig minden szóba jöhető ellenfelét kinyíratta, vagy bezáratta, azért rohanta le Ukrajnát, mert zavarták őt Zelenszkij sajátos üzelmei.
Annyit emlegetik a kisebbségi jogokat – főleg az orosz kisebbségét – hogy lassan kételkedem abban, hogy az ezzel folyton ágálók egyáltalán gondolkodnak-e. Hadd vessek fel néhány apró, de jelentős ellenérvet. Elsősorban nem hiszem, hogy bárki, aki valamennyire is ismeri a térséget, komolyan állíthatja, hogy Putyint bármilyen szinten is foglalkoztatná a kisebbségek – főleg a saját oroszországi kisebbségei – kérdése. Ürügynek viszont bármi megteszi, ha vissza akarja állítani a szovjet birodalom dicsőségét.
Hadd hozzak fel egy érdekes ellenpéldát, amit nem hallok emlegetni. Franciaország kisebbségei úgyszólván láthatatlanok. A breton, illetve a korzikai nyelvnek semmiféle elismerése nincs, oktatásban szerepet nem játszanak. Az elzászi elismert kisebbségi nyelv ugyan, de ezen túlmenően hivatalos státusza nincs, csak választható tantárgy lehet a régió középiskoláiban. Így aztán, míg a felnőtt lakosság mintegy negyven százaléka beszéli az elzászit, tíz gyerekből csupán egy ismeri azt. Az ország egyéb kérdésekben is módszeresen kerüli még a „kisebbség” szó használatát is, az EU ez irányú elvei, dokumentumai, politikái pedig sorra megtörnek az állampolgári nemzet fogalmára épülő és e tekintetben abszolút merev francia alkotmány gátján. Egyszerűen nem téma az egész kérdés, és még csak hangos tiltakozást sem hallok soha sehonnan. De az, hogy az elzásziak elnyomása miatt Németország lerohanná a vidéket, még gondolatkísérlet tárgyát sem képezheti.
Másodsorban, ha az ukrajnai orosz kisebbségnek annyira rossz volt a sorsa és olyan brutális elnyomás alatt éltek a „náci” Ukrajnában, akkor miért nem fogadták virágcsokorral az őket végre felszabadító orosz hadsereget? Kérem, játszodjanak el a gondolattal: ha egy napon a magyar hadsereg betörne Erdélybe, hány itteni magyar ember állná el saját testével a tankok útját, hányan vonulnának ki tiltakozni, azt kiáltva: Kolozsvár román város, Kolozsvár Románia! Én jelenleg egyetlen ismerősömről sem gondolom, hogy ezt tenné, pedig nekünk, magyaroknak itt, Erdélyben azért vannak jogaink, iskoláink, magyar kulturális intézményeink! Még azt is hallottam valakitől, hogy az ukrán hadsereg ágyúkkal lőtte az orosz lakosságot. Rossz hírem van számára: valaki jelenleg, miközben önök e sorokat olvassák, tényleg ágyúzza a kelet-ukrajnai orosz többségű városokat, válogatás nélkül gyilkolva a civil lakosságot.
Hagyjuk abba az önáltatást. Putyin, a Kreml lelkiismeret nélkül született és KGB-anyatejjel táplált gyilkos bestiája nem követ semmilyen eszmét, ami a nagy birodalmi álmok, a szovjet vasfüggöny típusú befolyásszférák és a közönséges banditizmus gondolatvilágán túl legitimálható.
Ráadásul az elmúlt évtizedet azzal töltötte, hogy alaposan kitapasztalta a határokat, pontosan tudja, melyik országgal szemben meddig mehet el, mit úszhat meg következmények nélkül (itt komoly, őt érintő, hatalmát ténylegesen fenyegető következményekre gondolok, a gazdasági szankciókkal, a saját éhező népével a vécén eltöltött reggeli unalmas perceiben sem törődik).
Mindössze tizenhét másodpercre hatolt be egy Szuhoj–24M típusú orosz katonai repülő 2015. november 24-én a török légtérbe, a törökök nem lacafacáztak, simán lelőtték. Putyin megértette az üzenetet: arrafelé nincs keresnivalója, Ankara jól beszéli azt a fajta diplomatikusnak még túlzással sem nevezhető nyelvet, ami a Kreml anyanyelve is. Amerikával, a klasszikus értelemben vett Nyugattal már más a helyzet. 2020 májusában két orosz Su–35 gép olyan közelről fogta közre a Földközi-tengeren, nemzetközi vizeken az egyik P–8A amerikai gépet, hogy a szárnyak szinte érintkeztek. Ugyanabban az évben két orosz IL–38 behatolt az Egyesült Államok légterébe Alaszka partjainál. Azelőtt, januárban az Indiai-óceánon egy orosz hadihajó hatvan méterre közelítette meg az USS Farragut rombolót. Két évvel korábban a Balti-tengeren suhant el egy másik Szuhoj gép, mindössze öt méterre egy amerikai repülőtől. Legutóbb most, február közepén történt hasonló incidens. Egyiknek sem lett semmilyen néven nevezhető következménye. És Putyin tökéletesen tudja, hogy ameddig ő gyakorlatilag bármit megtehet, azt lő, bombáz, deportál, akit akar, semmilyen nemzetközi egyezménynek, jogszabálynak nincs rá semmilyen hatása, addig a Nyugat megosztott, tétova bizottságokba temet mindent, törvények, szerződések és szabályok kötik meg minden lépését. Vezetőinek és döntéshozóinak nagy része eredménytelen, de nagy szólamokat pufogtató tárgyalásokon zabál, és igazgatja a nyakkendőjét a csoportfénykép előtt. Ezért értek egyet Joe Bidennel, akinek Putyin hatalmára vonatkozó kijelentése diplomáciailag védhetetlen, de emberileg elkerülhetetlen. Sőt, én – kihasználva, hogy nem vagyok és soha nem is leszek politikus – azt mondom, hogy nem elég putyintalanítani a rendszert. A jelenlegi állapotában „Russia delenda est”. Nem látom hosszú távon tarthatónak azt, hogy ekkora, irdatlan atomarzenállal rendelkező, agresszív és autokráciára történelmileg és kulturálisan is kódolt ország a jelenlegi körülmények között működjön tovább. A legkevesebb, hogy olyan alkotmánymódosítást kell eszközölni, amely korlátozza mind az elnöki mandátumok számát, mind az egy kézben összpontosítható végrehajtó hatalmat. Ha ennyi következménye sem lesz Putyin csúfos, és most már egyértelműen elkerülhetetlen bukásának, akkor még az unokáink is az orosz medve és a nukleáris apokalipszis állandó árnyékában fognak élni.
Ehhez már csak annyit tennék hozzá, hogy az elmúlt száz évben (nem számítva a második világháborút) Oroszország (vagy a Szovjetunió) a következőket támadta meg – okkal vagy ürüggyel: Afganisztánt (1925), Kínát (1929), Afganisztánt ismét (1929 és 1930), Lengyelországot és Finnországot (1939). Ezeket sokan a világháború részének tekintik, de valójában vajmi kevés közük volt hozzá, legfeljebb annyi, hogy Sztálin kihasználta a német agresszió által okozott globális zűrzavart. Továbbá Indokínát (1946), Koreát (1950), Vietnámot (1955), Magyarországot (1956), Csehszlovákiát (1968), Eritreát (1974), Afganisztánt (ismét, 1979), Grúziát (1991, majd 2008-ban újra), Moldovát (1992), Ukrajnát (2014, majd 2022). Kisebb incidenseket, villongásokat, polgárháborúkba való kisebb beavatkozásokat és belső lázadások leverését nem számoltam. Igen, más országok is követtek el agressziót, atrocitásokat, nagyon súlyosakat is szép számmal, de ez a „quoque” néven ismert érvelési hiba: a másik fél múltbéli tettei akkor sem semlegesítik annak érveit, ha ellentmondanak azoknak.
A fenti felsorolással inkább két tényt állítanék szembe, főleg azoknak, akik azzal érvelnek, hogy Oroszország fenyegetve érezte magát. Az egyik az, hogy az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete (NATO) meghatározásából adódóan védelmi szövetség és remélem, senki nem gondolja komolyan azt, hogy szándékában állt valaha is megtámadni az Orosz Föderációt. A másik tény azoknak az országoknak a listája, amelyeket Ukrajna megtámadott. Ennek összeállítását az okvetetlenkedőkre bízom.
