Villámvignetták
De hát már a sokszótagú szavakon meg a felsoroláson is látszik, hogy ez puszta önáltatás. Hiszen az, aki úgy érzi, elvesztette a szeretetet, az nyilván nem ilyen józanul és érvelősen gondolkodik.
Ha még volna egy életem, gondolja Oidipusz. De hát van. Az egyiket befejeztem, s ez a befejezés nehéz volt, kíméletlen, sok fájdalommal és bűntudattal jár. A másik elkezdődött, röpködős, sugárzó, nyiladozó. Ha már nem haltam meg, sem meg nem vakultam, élnem kell tovább, ahogy tudok. És ahogy segítenek, akiket szeretek.
Megemelem a kalapom
Egyszercsak felhívott Kovács András Ferenc: állíts össze egy kötetet! Nem tudom elmondani, mit jelentett ez nekem, akkor, tőle. Minden létező versemet összegyűjtöttem, belőlük lett az Ikarosz imája. 1994-ben jelent meg a Mentornál, és ma már nem sok verset vállalnék belőle. Akkor mégis fontos volt, hogy megkapaszkodjam a világban, hogy magabiztosságot szerezzek, hogy emelt fővel járjak.
A második három év múlva jelent meg szintén a Mentornál Bolyongás címmel. Ez már visszatekintve is jobb, szerintem legalábbis, bár az első nyerseségét még mindig kedvelik néhányan. Én azonban csak azt tudom mondani, amit én gondolok.
Aztán gyűltek, gyűltek a köteteim, ma már másképp örülök egy-egy megjelenésnek. A Visszaforgatásnak még úgy örültem, mint az első kötetemnek, utána rosszul is lettem. Nem vágyom a rosszullétekre, de talán mégis ez az irodalom igazi súlya, jelentősége: a felkavarás és felkavarodás.
Író vagyok? Igen, hiszen írok, és azt hiszem, bizonyos szint fölött, mely nem süllyed egy bizonyos szint alá. De ha Dosztojevszkijt vagy Thomas Mannt, Weörest olvasok, akkor csak széttárom a karom. Mint Márai Ezra Pound árnyéka előtt, nekem is jön, hogy megemeljem a kalapom, és elnémuljak.
(Borítókép: Oidipusz és a szphinx egy ókori görög edényen)
