A 13. század elejétől kezdve tömegesen bukkannak fel a magyarban a -laka, -háza, ‑falva, -telke végű településnevek, amelyek valamilyen valóságos birtokviszonyt fejeztek ki, amelyeknek első tagja a birtokos neve volt Az ilyen típusú településnevek között a tulajdon lehetett egy-egy híd vagy kút, valamint ez esetben ’erdő’ jelentésű fa is.
Az erdélyi településnevek között itt van mindjárt a Kolozsvártól keletre fekvő Apahida. A név 1326-ban Apathyda alakú, a 13–14. században is több esetben így fordul elő: Apathida. A név a magyar apát főnévnek és a birtokos személyraggal ellátott híd szónak az összetétele; ma így mondanók: az apát hídja. A név azzal kapcsolatos, hogy a kolozsmonostori bencés apátság itteni birtokán híd vezetett át a Kis-Szamoson. A román név ma megegyezik a magyarral, de ennek története van. Előbb, az uralomváltás után, a nevet lefordították, s felkerült az állomás homlokára a Podul Tatălui név. Azután az eredeti Apahida nevet, a történeti adatok teljes mellőzésével, másként értelmezték, mondván, hogy ez a név nem lehet más, mint a román apa hâdă, vagyis ’zavaros víz’, így a románban a Podul Tatălui-ból megint Apahida lett. Ez a magyarázat nyilvánvalóan téves. A név ilyen származtatásának ellentmondanak nemcsak a magyar történeti adatok (Apáthida), amelyekben még megvolt a tárgyrag, hanem az 1218-ból való latin Pons Abbatis név is, amely a magyarnak pontos megfelelője. Egyébkent is az Apahida nem elszigetelt név, beleillik egy bizonyos magyar névtípusba.
Ilyen típusú, ’valakinek a hídja’ értelmű név még Bonchida (1263: Bonchhyda), ilyen a Nagykárolytól keletre eső, a Kraszna folyó melletti Domahida (1326: Damanhida, 1349: Domahida), ilyen továbbá a szilágysági Kisderzsida (1476: Kis-Derzshida), valamint a Berettyó melletti Pelbárthida (1277: Priuarthyda). E településnevek úgy keletkeztek, hogy egy Bonc, Domán (Doma), Derzs, Pelbárt nevű személynek a birtokán híd vezetett át, a híd Bonc, Doma, Derzs, Pelbárt tulajdona, hídja volt.
Tulajdon lehetett egy kút is. Ilyen településnév a Kis-Küküllő menti Gyulakuta (1332–7: Gulacucha). Keletkezett a névnek népies Gyalakuta formája is, de az 1907-es helységnév-rendezéskor visszaállították a régi, a történeti Gyulakuta formát.
Feltehetné természetesen a kérdést bárki, hogy ha e településnevekben egy személynév és egy birtokos személyragos köznév, a hídja, kútja található, miért nem ez az alakja: Bonchídja, Domahídja, Gyulakútja, és miért Bonchida, Domahida és Gyalakuta.
Tudni kell, hogy a 3. személyű birtokos személyrag eredeti alakja -a, -e. A mássalhangzóra végződő szavakhoz mindig ez az -a, -e járult: háza, lába, bora, ára, ünnepe, nyaka stb. A magánhangzóra végződő szavakhoz is ugyanezt az -a, -e birtokos ragot illeszthették, de a karó + a, fa + a közé egy hiátust (hangűrt) feloldó -j-hang került: karója, fája, s ebből elvontak egy -ja, -je alakú ragot is. Ez a -ja, -je rag fokozatosan benyomult sok-sok mássalhangzós végű szóba is, az -a, -e helyére: kertje, üstje, gondja, hangja, hídja, kútja stb. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy nyelvünkben a hida, kuta forma az eredeti alak, a településnevekben megőrzött régiség, s csak később keletkezett mellé és helyébe a hídja, kútja.
Végül sorakoztassuk fel a személynév és a -fája (tulajdonképpen a tűzifát szolgáltató erdeje) birtokviszonyt kifejező településneveket. Erdélyben is találunk belőlük néhányat. Ilyen a Szászrégentől délre eső Abafája (1332–7: Abafaya), a Kolozsvártól északra fekvő Csomafája (1307: Chamafaya), a Kis-Küküllő völgyében fekvő Héderfája (1330: Hedruhfaya). A hajdani tulajdont kifejező köznév egyben az erdő helyén, az erdő mellett, az erdő aljában keletkezett falu neve is lett.
