Villámvignetták
Ez az idézet Szigeti László csodálatos Hrabal-könyvéből való, és ha már megemlítettem „akkori menyasszonyomat”, akkor elmondom: én éppen fordítva voltam. Mindig volt elég erőm ahhoz, hogy. Ezt azonban nem dicsekvésből mondom, hanem valami sajgó hiányérzettel.
Érdekes, hogy akit a szégyen éget, az nem tud tőle szabadulni. Sem úgy, hogy levesse magáról, sem úgy, hogy ne keresse. Kerestem, tapicskoltam, tocsogtam benne. Az első menyasszonyomat, akiről nemrég beszéltem, egy évfolyamtársamtól szerettem el. A másodikkal, aki a feleségem lett, nem tudtam viselkedni. Elég sokáig próbáltam, de nem tudtam, és erre nincs mentség, még ha ketten is voltunk abban a házasságban.
Hiányzó fiatalkori kalandjaimat később próbáltam pótolni, mint az a Jókai-hős, akinek azt mondja a leány apja, hogy ha eddig nem kártyázott, ivott, ha eddig nem járt a lányokhoz, akkor ez után, a házasság idején fog. A Bretteren, az egyetemen, a kollégiumokban, a vonaton, a buszon, a szerkesztőségekben – mindenütt a kalandot kerestem, és a szomjúságomra igazolást gyűjtöttem a kultúrában, amelyben persze mindenre van igazolás.
Abban az időszakban, amelyről beszélek, haltam szomjan valósággal, és soha nem ittam eleget, de nem is tudtam eleget inni. Ahhoz, ami voltam, ez is hozzátartozik.
Bálna lenni
Balassa Péter és Parti Nagy is a csodát hozták. Talán a régi 9-esben? Vagy a Shakespeare-ben? Mindenesetre ott kaptam meg a Szódalovaglást és a Hiába: valóságot, és minden megváltozott körülöttem. Lehet így verset írni? „mögöttes te mögöttes én az arcom szép töröttesén”. Így lehet? Vagy hogy zölden zsúrnak a gesztenyék? És Balassa, aki Bartókról és a Cantata profanáról beszél. Aztán jóval később, évek múlva Nádasról, és azt mondja nekem a Heltai felé menet, az égre mutatva: „Nézd, milyen szép.” Egy égbolt madár vonul el ott.
Valami megmozdul, valami kimozdul. Hogy ott, egy puha diktatúrában, egészen mást is lehetett. Nemcsak tartást a verssel, hanem játékot is. Ahogy Kovács András Ferenc később, már hogy én később ismerem meg. Amilyen nagy élmény a Jack Cole nekem Tatán, a színisek előadásában. Az a szabadság, amely csak úgy árad belőle, belőlük.
A Nappali ház. A szépsége, a könyv és almaillat, a koncepciója. A Pompeji. Babarczy Eszter, Károlyi Csaba, Szijj. A Nappaliban sosem közöltem, a Pompejiben csak fordítóként. Szabadság volt ott. Hová lett? Mivé lett?
Ahogy tapogatózom, keresgélek, lelkesedem, csalódom. Itthon meg a Helikon, ahol megjelennek az első verseim. Aztán amikor a Látóban megjelennek. Ahogy elhiszem, hogy namostaztán. Mintha a bálnaborjú ugrándozna. De hát ő is bálna akar lenni valahogy.
