Villámvignetták
Mindezt nem nagy mellénnyel mondom, vagy csak mérsékelt nagy mellénnyel. Amennyire meg tudom ítélni, a színház még kevésbé megítélhető dolog, mint az irodalom, én legalábbis el tudok tévedni benne. Hogy mi a jó, mi a rossz, az annyira emberi érzéseken, hiúságokon, gőgökön, sebzettségeken múlik, hogy minden erősen szubjektív. Mindig is ámultam azokon, akik meg vannak győződve arról, mi a színház, de mióta dolgozom is benne, már bámulok is.
Nagy álmom, hogy egyszer megrendezem a Nem félünk a farkastólt és az Emil és a detektíveket. Egyelőre beléjük sem mernék vágni, de azt is álmodom, hogy egyszer majd mégis alkalmas leszek rá. Addig ábrándozom, az mindenesetre veszélytelenebb.
Érzékenyen emlékezem
Egy miskolci Látó-est után odajött hozzánk egy ember, rendre kezet fogott velünk, mindenkinek azt mondta, jó estét, aztán szemlátomást várta, hogy felismerjék. Távolról ismerős volt, valahogy mégsem ismertem meg. KAF válaszolta neki: jó estét, Sata Árpád. Beszélgettünk egy kicsit, a feleségével, Enikővel egyszerre felvételiztem a színire, de mint már kiderült, nem lett belőlem Desdemona.
Nem is tudom már, hogy lett aztán, mindenesetre egy nyáron elmentünk hozzájuk Egerszalókra, jártunk Recsken, megnéztük az Egri csillagok-musicalt. Árpiék eljöttek a Boleróra is, és tavalyelőtt kis magánszínházukban bemutatták a Királynőt. Nem azért mondom, de mintha Ionesco is magánszínházban kezdte volna...
Ahogy sütöttünk a kertben és beszélgettünk, megelevenedett a gyermekkorom, Árpi alakításai a Fenn az ernyő, nincsen kasban meg A néma leventében meg Az öngyilkosban meg A kőszívű ember fiaiban, a Csongor és Tündében, az a régi Kolozsvár, amelyben én csak gyermek voltam vagy aligkamasz, s amelyben éppen ezért nem láthattam például az Éjjeli menedékhelyet. Érdekes barátságok születnek, ha az ember érzékenyen emlékezik.
(Borítókép: Csoportkép A kisfiú és az oroszlánok című marosvásárhelyi előadásból. Fotó: Rab Zoltán)
