LOVASSY CSEH TAMÁS
(A borítóképen B. Fülöp Erzsébet és Bíró József a Sirályban, Fotó: Rab Zoltán)
Ebben segít a sarokban elhelyezett versenyzongora bús-komor zenéje is, melyen a Trepljovot alakító Bartha László Zsolt játszik. Átbújok a félig leeresztett függöny alatt, s már látom: az arénaszínpadnak köszönhetően szembekerülök nézőtársaimmal, s mint később kiderül, saját emberi mivoltommal is. Keresztes Attila munkája ugyanis főképp erre, az emberi kisszerűségre, a csendes szenvedés és leépülés költői megjelenítésére alapoz, s mint ilyen, klasszikus Csehov-rendezéssel van dolgunk. A kultikusnak mondható darabban ugyan elhangzik az új formák iránti vágy, mindez azonban csak Trepljov gyermeki vágya marad, a marosvásárhelyiek előadása lemond erről az igényről.
A darab egyik legizgalmasabb kérdése, hogy a már említett Trepljov tehetséges-e, viszonylag hamar megválaszolásra kerül. A Bartha László Zsolt által játszott karakter – színpadi művének bukása után – megtörtté válik, s mint egy nagyra nőtt gyermek, kivonja magát a világ körforgásából, rezignált lesz, jelenlétével a nyomasztó sikertelenség és a beletörődött lemondás érzeteit hozza be a színpadra. Bartha László Zsolt játéka következetes, szépen felépített, és ami hiányzik belőle, az a körülötte lévő többi szereplőnek is hiányossága. A játéktérben – mely nem egy realista tér, sokkal inkább kellékek és emelvények jelzik a cselekmény helyszínét – találkozó figurák igyekeznek kapcsolatba lépni egymással, azonban minden ebbéli igyekezetük egy-egy kétségbeesett (mondhatni utolsó) próbálkozásként értelmezhető, mielőtt végképp lemondanának arról, hogy változtathatnak életükön. Ha jobban belegondolunk, valódi pokoljáráson mennek keresztül Csehov figurái, szenvedésük – bármennyire is jelentéktelennek és olykor nevetségesnek bizonyul – elképzelhetetlen mértékeket ölt. Épp ezért zavaró, hogy valódi összeomlást nem látunk. Amikor a figurák felfokozott lelkiállapotba kerülnek – mint például Arkagyina (B. Fülöp Erzsébet) nagy pillanatában, amikor megpróbálja visszahódítani Trigorint (Korpos András) – már-már eljutnánk egy olyan mélységig, egy olyan valódi, emberi tragédiáig, melyet látva a néző nem tehet mást, mint együttérez a szenvedővel, ekkor azonban rendszerint lemondanak a már említett pokoljárásról, s inkább a komikusság felé vezetik a figurákat, elrajzolttá téve ezáltal a szereplőket. Nagy veszteség ez, hiszen Keresztes Attila rendezésének legfőbb erénye épp az, hogy nagyító alá helyezi a csehovi dráma szereplőit, s közelről láthatjuk apró rezdüléseiket, kisszerűségüket, szerethető esetlenségüket. Amilyen jól láthatóvá válnak mindezek, épp úgy hiányzik, hogy a valódi összeomlások, a valódi kétségbeesések is megtörténjenek. B. Fülöp Erzsébet Arkagyinája e hiányosság ellenére is energikus. Színpadi jelenlétével rendre új energiákat mozgat meg, kétségtelenül az előadás egyik mozgatórugója. Bíró József Dornja árnyalt, összetett figuraként jelenik meg, komikumba hajló rezignáltsága mögött sikerül megmutatni az elfásult, célja vesztett férfi csendes agóniáját. Korpos András mély tekintetű, mélabú Trigorinja emberi, aprólékosan kidolgozott és talán a legszerethetőbb figura. Varga Andrea Másaként rövid megnyilatkozásaiban is sikerrel mutatja meg a társ mellett is magára maradó nő tragédiáját, Kádár Noémi Nyinaként pedig törékenységében és naiv lelkesedésében épp olyan hiteles, mint utolsó megjelenésekor, már „igazi” színésznőként.
Kádár Noémi és Bartha László Zsolt a Sirályban (Fotó: Rab Zoltán)
Az előadás két meghatározó pillanatában a zsinórpadlásról a játéktérre és ránk, a nézőkre, ereszkedik egy nejlonból készített égbolt. A tér végérvényesen bezáródni látszik, a fullasztó összezártság – játszókkal és nézőkkel – pedig mintha azt sugallná: nem maradt más kiút, csak az önvizsgálat. Az előadás egésze – a klasszikusan értelmezett csehovi világnak megfelelően – lassan hömpölyög, ritmusa mégsem untató. Ennek egyik oka talán épp az, hogy a szereplők oly közel kerülnek – fizikailag is – hozzánk, a játék intimitása sokszor olyan kézzelfoghatóvá válik, hogy a nézőnek mindig akad valamilyen részlet, amelyre figyelhet.
Összességében Keresztes Attila rendezése – nem először foglalkozott már a nagy orosszal – iskolapéldája annak, hogyan kell egy Csehov-darabot klasszikus értelemben véve színre vinni. A produkció egészén látszik az alapos értelmezői munka, az átgondoltság, a színészekbe vetett bizalom, a lélektani realizmus jelenléte. Aki azonban többre vágyik, akinek hiányzik, hogy az alkotók újat gondoljanak Csehovról, a darabban felvetett problémákról, az új színházi formák szükségességéről, vagy épp szükségtelenségéről, az könnyen csalódhat a marosvásárhelyiek előadása után. Ha utóbbi kategóriába tartozunk, érdemes teljes figyelmünkkel az emberre és az emberi viszonyokra fókuszálnunk, hiszen azokhoz Csehov oly nagyon értett, és ebbéli tudása minden darabjából, s rendszerint a darabjai alapján készült előadásokból is visszaköszön.
