A rendhagyó tárlat az erdélyi magyar könnyűzene előtt tiszteleg, valamint olyan, a második világháború és 1989 közötti fontosabb zenetörténeti mérföldköveket juttat eszünkbe, amelyeknek magyar vonatkozása van. A magyar kapcsolódás nem csupán az erdélyi magyarságtól fennmaradt zenei palettának köszönhető, hiszen a kiállított lemezek között helyet kapnak vajdasági, felvidéki, valamint egyéb magyar kisebbségben létrejött példányok is. Zilahi Csaba – a Kolozsvári Rádió munkatársa és zenei szerkesztője, valamint a kiállítási tárgyak gyűjtője, Hints Zoltán, a marosvásárhelyi Rocksuli igazgatója, együttes erővel próbálták a jelenlevőket elkalauzolni a múlt jelentősebb zenei pillanataiba. A tárlat fő gondolataként fogalmazták meg a szóban forgó időszak fontosságát zenetörténeti szempontból, hiszen az információhiány és a cenzúra nem engedett teret a különféle stílusú előadóknak.
A kiállítást Zilahi Csaba nyitotta meg, aki rövid zenetörténeti betekintést nyújtott a publikumnak, majd saját lemezgyűjtő tapasztalatairól is beszámolt. Elmondása szerint, mint minden Kolozsváron élő régi zenekedvelőnek vagy -gyűjtőnek, a 70-es, 80-as években a valóságos kincses várost az ócskapiac jelentette, avagy ahogy a helyiek hívják, az ószer. De voltak idők, amikor máshonnan lemezt beszerezni nagy problémát jelentett, hiszen néhány külföldi lemezt csak indiai nyomásban lehetett kapni Kolozsváron, és csak pult alatt, a magyarországi lemezek inkább Székelyföldön voltak elérhetők. Ez az aranykor volt az a periódus, amikor a lemezgyűjtés nem divat volt – mint ahogy napjainkban –, hanem a mindennapi zenehallgatás lehetőségének kelléke.
Napjaink lemezgyűjtő divattevékenységére is kitért Zilahi Csaba, aki tévesnek véli azt a gondolatot, hogy újból népszerűvé vált a lemezgyűjtés. Véleményét azzal indokolta, hogy ez a tevékenység sosem tűnt el az emberek mindennapjaiból, csupán más hordozók kerültek monopolhelyzetbe; mindazok, akik lemezlejátszón nőttek fel, sosem tudtak igazán hűek lenni más hordozóhoz. ,,Akinek volt magnója, vagy kazettofonja, az elment valamelyik barátjához és felvette a lemezről kazettára, magnószalagra magának” – emelte ki, hogy az elsődleges hordozó így is a lemez maradt. Ily módon két embertípust is megkülönböztetett: azokat, akik nosztalgiából gyűjtik a lemezeket – hiszen gyerekkoruk részét képezte a lemezek gyűjtése és hallgatása –, valamint azokat, akik az újabb generációkat képviselik és nincs meg az a gyermekkori kötődésük a lemezekhez, amikor ez volt az egyetlen lehetőség a zenehallgatásra. Végül azt is megemlítette, hogy a köznyelvben elterjedt bakelitlemez kifejezés használata árulkodhat az illető lemezgyűjtéshez fűződő múltját illetően, hiszen tévesen használjuk a kifejezést. A lemezek hő hatására megpuhuló PVC-ből készülnek, amelyre a kor embere a vinillemez kifejezést használta, így ez volna a megnevezés helyes használata.
A megnyitó hangulatát Székely Norbert zongoraművész és Benedek Balázs szaxofonművész biztosította, akik a zenetörténeti ismertetők közötti időt saját zenejátékukkal színesítették. A két zenész néhány olyan előadó művét dolgozta fel (Omega, Queen, Beatles), akik kapcsolódnak a gyűjteményhez és a közönség is ismeri őket. Zenéjük élettel töltötte meg a falakról bámuló lemezborítókat, amelyet a jelenlevőkkel való közös éneklés koronázott meg.
A tárlaton kiállított lemezeket és a velük kialakult kutatói kapcsolatát Hints Zoltán prezentálta. A lemezgyűjtő egy konferencián való részvétel hatására kezdett érdeklődni a magyar határon túli könnyűzene iránt, hiszen a második világháború és az 1989 közötti erdélyi zenei paletta rendkívül kis mértékben volt dokumentálva. „Jó példa, ha azt mondom, hogy 89 előtt Kolozsváron nem biztos, hogy meg tudtak nevezni egy szebeni együttest, mert az információ nem forgott annyira közszájon, hogy megfelelően terjedjen” – magyarázta Zilahi Csaba. Ennek apropóján született meg az ötlet a projekthez, hogy sikerüljön dokumentálni és elkülöníteni Erdély rocktörténelmét.
Hints Zoltán gyűjteményének kiállítása saját kutatásának eredménye is, amelyet a lemezek elhelyezése és színjelzése is bemutat. A kiállított lemezeket időrendi sorrendben helyezték el, helyenként egybegyűjtve az azonos területről érkező előadókat. Az albumokat befogadó fehér keretek az erdélyi vonatkozású albumokat jelképezik, míg a fekete keretek a magyarországi kötődésűeket. Ennek ellenére külföldi albumok is fellelhetők a gyűjteményben, ugyanis, mint elhangzott, „fontos a nagyvilágba való kitekintése a mérföldköveknek, hogy tudjuk, hogy honnan jövünk és hova tartunk”. A legelső nagyobb mérföldkőnek Bill Halley 1951-es Rocket 88 című lemezét nevezi, amely az első rockzenét tartalmazó lemezként van számontartva. Ez a lemez a kutató gyűjteményének egyfajta ékköveként van jelen, hiszen nagyon nehéz volt beszerezni. „Ez a lemez nagyon törékeny anyag, nagyon kevés készült belőle, így sehol sem kaptunk példányt belőle. Egy nap azonban becsengetett hozzám a postás, hogy csomagom jött az Egyesült Államokból, a feladó neve nélkül és benne volt a lemez” – mesélte szerencséjét. Hints Zoltán szerint még nagyobb meglepetés volt, amikor meglátta, hogy limitált kiadásról van szó, hiszen kék címkés. A kék címkés lemezek jellemzőek voltak az 1950-es években az Egyesült Államokban – kisebb példányszámban jelentek meg, és az afroamerikaiknak elkülönített üzletekben voltak elérhetőek.
A kutató a bemutatás során minden egyes kiállított tárgyon végig haladt, érdeklődéssel és elkötelezettséggel mesélt a jelenlevőknek. Különösen lényegesnek tartotta kiemelni, hogy a magyar könnyűzene nem fejlődhetett volna idáig, és mi sem állhatnánk itt a rengeteg bakelit- vagy – ahogy újonnan tanultuk – vinillemez-borító előtt, ha nem lett volna a múltban az a rengeteg hangmérnök és zenei szerkesztő különféle rádióknál, akik olyan precíz munkát tudtak végeztek, hogy a lemezgyárak utómunka nélkül át tudták venni a műveket.
A Hangok a múltból című kiállítás megtekinthető az Ars Sacra Claudiopolitana Kiállítótér jóvoltából a Szentegyház/Iuliu Maniu utca 4. szám alatt.
