Mielőtt elindultál

Mielőtt elindultál
Talán emlékszel te is. Ott ültünk a szobádban, a kis kerek asztal mellett. Emlékszem az öreg padlóra, kezeletlen fa volt, az asztal lába fémrúdból készült, valószínűleg egy bárban szolgált még az ántiban. A préseltlemezről már felhólyagzott a furnér, a maradékot te magad vakartad le egy késsel, az eredmény meg kopár volt és csúnya. A bérház, ahol laktál, mindenképp lepusztult volt, hajdani pompájáról csak a megpattogzott festék, a lépcsőház fémkorlátja és a belmagasság tanúskodott.

A szobád ablakán nem volt függöny, sötétítőnek is azt a régi, vörös ágyterítőt használtad, amit még az ószeren vettél aprópénzért, a Németországból hozott nápolyi mellé. Az ócskapiacról származott kis asztali lámpád is, ami valaha szintén díszes darab lehetett, festett kerámiából, fémből, még a dugasza is olyan régi fajta volt, porcelánból, a mai műanyagokhoz hasonlítva túlzottan is nehéz.

Azt hiszem, az volt az utolsó esténk együtt, ma már úgy emlékszem rá, meghitt volt, mert tudtuk, hogy mi már nem találkozunk többet így, ahogy eddig tettük, ezután, közhely ide, közhely oda, de minden más lesz, nem maradhat a régi, mert te elutazol, és új életet kezdesz. Ezen aztán jót nevettünk, micsoda hülyeség az, hogy új életet, csak a régit folytatod, csak nem itt, például velem, hanem ott, a tengeren túl, kezdetben ugyanolyan nyomorban, mint idehaza végzős egyetemistaként, de majd lesznek új barátok, új helyszínek.

Nem is nekem, hanem sokkal inkább magadnak soroltad az érveket, hogy miért mész, miért nem jössz vissza. Egyetértettem veled. A szüleiddel még a jó időkben sem volt felhőtlen a kapcsolatod, anyád halála után apád alkoholizmusa elharapódzott, csak akkor volt józan, ha elfogyott a pénze. Telefonon mondtad neki el, hogy elmész, és nem tudod, hogy mikor jössz vissza, valószínűleg csak évek múlva. Féltél. Nem mondtad ki, nem is kellett kimondanod, láttam, és ahogy beszélgettünk én is veled féltem. Olyan szegény vagyok – mondtad, és könnybe lábadt a szemed, lábaddal a hátizsákod felé böktél, nézzem meg, szinte üres. Erre megint elkuncogtuk magunk, mintha valami rossz József Attila utánzatot olvasnánk, olyan volt.

Tényleg rossz helyzet uralkodott. Útleveled volt, repülő- jegyed oda irányba, és a saját félelmeid, amiktől menekültél, amiket vittél magaddal. Azért kíváncsi volnék, hogy most, tízenvalami év távlatából, jó középosztálybeli kényelemből, amerikai feleséggel, magyar nevű gyerekekkel, hogy látod ezt. Mennyi félelmet hordozol még abból, amit akkor átvittél az óceánon.

Jó darabig nagyon hiányoztál, sokat sztorizgattunk rólad, gyakran mondtam el azt, amikor egyszer a kocsmából hazafelé, a Funár-korszak közepén, akkor, amikor csak óvatosan mertünk magyarul megszólalni, leszedtünk egy román zászlót a villanyoszlopról, s azt lengettük. Nem, nem a románokra haragudtunk, inkább arra, hogy szegények vagyunk, hogy egyedül vagyunk, hogy nincs nekünk itt az egyetemen senkink, csak mi, a barátok, akik ugyanabban a cipőben járunk. Ilyen alkalmakkor hiányzott, hogy rávágjad, a szokott jaja-d, de a kacagásod hallottam magamban.

Biztos, azóta megerősödtél te is, mert erősebb a helyzeted, van munkád, tudásod, érzed, hogy bírod a hajtást, van, akihez hazamenj, sétáltatod a fiaid, időnként elruccantok az asszonnyal moziba, ha késő van és a gyerekek már alusznak, akkor becsukod a háló ajtaját, és a fáradt feleséged nyakát kezded csókolni, lehúzod a hálóingje vállpántját. Ma már inkább azok a reggelek nyomasztanak, amik akkor jönnek, ha a pánthúzásra ellenállásba ütközöl, ha félig mérgesen, félig sajnálkozva mormog valamit, hogy fáradt, nincs kedve.

Ezt egyszer Skype-on mesélted, úgy mellékesen, mintha az időjárásról beszélnél, mert ott állt melletted, és valószínű- leg nem értené meg, hogy mi- ért mondod ezt el egy régi barátnak, akit utoljára 2004-ben láttál, hogy mi is a gond. De én értettem. Baloldalon mosolyra húztam a szám, kuncogva, horkantva fújtam ki a levegőt az orromon.

Értettem, hogy bizonyos fokig ma is egyedül vagy, talán a gyerekeid miatt rágódsz, és nem magadért. Értettem, hogy nehéz örömmentesen ébredni a feleséged mellett, úgy hogy benned megmaradt az indulat, benne meg frusztrációt keltett, hogy visszautasított. Pedig szereted, és ő is téged, ahogy egy működő házasságban szoktak a dolgok zajlani, úgy zajlanak veled, veletek is.

A legnehezebb jól ébredni, mondtam, miközben a monitoron szemedbe néztem, és azt hiszem, akkor aggodalom volt az én arcomon is. Nem miattad aggódtam, hanem a saját reggeleim miatt. Gondolom, nálad a kényelmetlen reggelek délre elmúlnak, következőkor, még ha fáradt is, akkor is megcsókol majd szenvedélyesen, mert együtt vagytok, mert szeret, mert eldöntötte, hogy veled marad. Megcsókol, mint amikor még csak a barátnőd volt, mint amikor még szerelmesek voltatok. És szeretkeztek, és reggel mosolyogva ébredtek, és a gyerekekkel is türelmesebb leszel, és ő még néhány tőled tanult magyar szóval bocsát utadra. És igen, az élet ide is, oda is inog, de alapból jól vagy, ez számít, mondod. A dolgok rendben vannak, no news is good news, vigyorogsz a laptopnak, elköszönünk.

Tudod, minderről csak az jutott eszembe, hogy valahová folyamatosan indulunk. Most rajtam a sor, én ülök az asztal mellett, az én hátizsákom felé mutatok a lábammal, és arra gondolok, hogy ez sajnos nem üres. Kudarcok, félelmek, saroknál lyukas zoknik, az X-Menes pólóm, mind benne van.

Tudod, ha itt lennél, elmondanék mindent, töviről hegyé- re, nem is neked, csak magamnak összegezve. Persze ugyanolyan félelmekkel tele indulnék el a valahovába, arrafelé, ahol valami jobbat és biztosabbat remélek. Arra gondolok, hogy mennyivel jobb lenne teljesen üres táskával indulni, várni arra, hogy megteljen. Igen, úgy sokkal jobb volna.