Mert évek óta tologatják a regionális sürgősségi kórház ügyét: hol itt, hol ott építették volna, ám még most sem tudjuk, hogy mikorra várható az első „kapavágás”. És több mint tíz éve húzódik a kolozsvári Transilvania Filharmónia új székhelyének ügye is. A helyszín megvan ugyan, de sem a városnak, sem a megyének nincs pénze arra, hogy felépítse ezt a székhelyet. Annak ellenére, hogy Kolozsvár a magán ingatlan-befektetők paradicsoma, még mindig nem sikerült olyan cégre lelni, amelynek megérje, hogy beszálljon az építkezésbe.
És még mindig (többnyire) a száz évvel ezelőtt épült kórházakban kezelik a betegeket, mert új kórház építésére nincs pénz. Hozzátenném: akarat sincs. Hogyan lehetséges az, hogy a város lakossága az elmúlt ötven évben szinte megkétszereződött, de a kórházak száma ugyanannyi maradt? Köztudott, hogy Kolozsvárra és az itteni kórházba az ország számos helységéből érkeznek a betegek, tehát nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy a kórházak és az kórházi ágyak száma messze alulmarad a szükségestől.
Nem állunk jobban az utakkal sem. Annak ellenére, hogy a megyei tanács igyekszik évről-évre karbantartani és leaszfaltozni a hatáskörébe tartozó utakat, az elmúlt tíz-tizenöt évben nem sikerült terelőutakat, körgyűrűt kialakítani, pedig erre nagyon nagy szükség lenne. A napokban olvastam, hogy Tordán milyen fontos volna, hogy az egyes országút (DN1) részét képező Aranyos-hidat felújítják, hiszen egyes szakemberek szerint életveszélyes állapotban van. 1965-ben épült, és eddig nem esett át nagyobb léptékű javításon. Hiába került át évekkel ezelőtt a híd a szállításügyi tárcától a városi önkormányzathoz, annak nem volt pénze a több millió lejes munkálat elkezdésére sem.
A példákat sorolni lehet. Egy dologban azonban biztos vagyok: ez a kormány továbbra is el fogja hanyagolni Erdélyt, illetve az erdélyi infrastruktúra fejlesztését. Még abban sem vagyok biztos, hogy egy másik, mondjuk jobboldali kormány sokkal több figyelmet szentelne nekünk. Mivel nincs semmi remény arra, hogy a helyzet változzon, fiataljainkat nem fogjuk tudni itthon tartani. Ne áltassuk tehát magunkat, mert ez sem csak a mi egyéni tragédiánk lesz, hanem az erdélyi társadalomé is.
