A hangversenyt a kolozsváriak által már jól ismert, számos nemzetközi elismerésnek örvendő Daniel Cohen vezényelte. A fiatal karmester tudja, mit akar, zenei elképzeléseit a zenekarral tökéletesen meg is valósítja. Otthonosan mozog a különböző stílusokban, precíz a zenekari kíséretekben, érzi és éli a zenét, amit éppen vezényel.
Maurice Ravel (1875–1937) a Lúdanyó meséit eredetileg zongorára komponálta Cipa Godebski festőművész Mimi és Jean nevű gyermekei számára, négykezes formában. Később maga Ravel készítette el a zenekari változatot, és egy balett verziót is. Az ötrészes zenekari darabban Ravel ezernyi színben pompázó mesehangulatot teremt. Zenéjével először Csipkerózsika álomvilágába röpíti az álmodni vágyó hallgatót, majd játékos könnyedséggel Hüvelyk Matyi hetyke alakját varázsolja elénk, aki „azt hitte, könnyen megtalálja majd az utat a morzsák segítségével, amelyeket jártában elszórt; de meglepetésére egy darabkát sem talált belőlük: jöttek a madarak és mindet felfalták.” – idéz a zeneszerző Perrault meséjéből, a második tételhez magyarázatképpen. A keleties hangzásvilág a harmadik tétel – Csúnyácska, a pagodák hercegnője – jellemzője, és arról a királylányról szól, akit gonosz vetélytársnője csúnyává varázsol, de a királyfi szerelme visszaadja szépségét. A szépség és a szörnyeteg sejtelmes keringője egy felnőttek számára is tanító jellegű párbeszédre utal: „… Ha jó szívedre gondolok, nem tűnsz csúnyának! – Oh, kisasszonyom, igen jó a szívem, de szörnyeteg vagyok. – Sok ember van, aki nagyobb szörnyeteg nálad…” A fátyolosan éteri Tündérkert jót és szépet közvetítő mesevilág, amely elhiteti, hogy, mindenki szívében rejtőzik valahol egy tündérkert.
Samuel Barber (1910–1981) Hegedűversenyét 1940 júliusában fejezte be. A concerto 1941 februárjában megtartott bemutatóján Albert Spalding hegedűjátékát a Philadelphia Orchestra kísérte Ormándy Jenő vezényletével. Lírikus első tételében a hegedű és a zenekar párbeszéde érvényesül. A középső tétel rapszodikusan csapongó, fájdalmas, nosztalgikus oboaszólóval indul, a téma feldolgozása viszont a hegedűé. Az ördögien virtuóz utolsó tételben zaklatott, rohanó világunk lüktetett. Szász Dániel előadását meleg tónus, meggyőző kifejezőerő, gazdag színskála, lírai csillogás, ragyogó virtuozitás, erő és gyöngédség harmonikus egysége jellemezte. A közönség elismerő tapsát Mark O’Connor Pickin’ Parlor Rag című darabjával köszönte meg.
Igor Sztravinszkij (1882–1971) Petruska című balettje már az 1911-es párizsi bemutatón sikert aratott. Hogy is ne aratott volna, amikor főhőse egy igen szerethető bábu, akinek sorsa hol megnevettet, hol könnyeket csal az ember szemébe. Sztravinszkij pazar hangszerelésű, színes fúvós szólóktól ragyogó zenéjével Daniel Cohen ezen az estén, a tökéletesen interpretáló zenekar segítségével, Petruska szerethető bábfiguráját élő hús-vér szereplővé varázsolta, vele nevetett, vele sajgott a szíve.
Öröm és nevetés lengi be a teret, ahol a történet zajlik. Ebben a zsibongó vásári hangulatban jelenik meg a bábjátékos-szemfényvesztő, aki életre kelti a rokonszenves Petruskát, a kecses Balerinát és a Mórt. Ekkor még nem tudni, hogy Petruskának az élet lesz a végzete. Élő figuraként beleszeret a balerinába, aki azonban elutasítja, inkább a mórral kezd szerelemittas táncba. Minden próbálkozás ellenére, Petruskának csak a szerelmi bánat jut, miközben a szerecsent féltékeny gyűlölködés emészti. Üldözőbe veszi Petruskát, végül kardjával fejét veszi. A vásári közönség szörnyülködésére a bábjátékos nevetve mutatja, hogy Petruska csupán egy fából és fűrészporból összetákolt bábu. Csak akkor rémül halálra, amikor a levágott fejű bábut visszaviszi a bábszínházba, és a falon megpillantja Petruska fenyegető árnyékát.
Petruska nem akármilyen bábu, szimbólum is. A gúzsba kötött kezű művész/ ember szimbóluma, akinek szíve és lelke van. Petruska fejét levághatták, de szelleme tovább él.
(Borítókép: Vaclav Fomics Nyizsinszkij balettáncos Petruska szerepében, amelynek premierje 1911-ben volt – archív felvétel, fotó: Mishkin. A kép forrása: theredlist.com)
