Filmélmény Shannon Murphy Babyteeth című alkotásáról
Az elmúlt években több alkalommal is találkozhattunk olyan romantikus, általában fiatalokról szóló filmekkel, amelyekben kezdetektől fogva érezhetően jelen volt a végkifejlet: a halál, amely végül úgyis elválaszt egymástól mindent és mindenkit. A legtöbb ilyen jellegű alkotás pedig éppen erre a veszteségre játszik rá, ettől pedig akaratlanul is nyomasztóvá válik az élmény, ami természetesen a tematikából adódóan bizonyos szintig rendben is van. A Babyteeth-nek azonban sikerül kíméletesebben beadagolni a nézőnek mindezt: érezzük, látjuk, tudjuk mi történik, de csupán a háttérben, mint egy mindent körülölelő elem húzódik meg a vég, előtérbe engedve az emberi kapcsolatok, találkozások, érzések jelentőségét.
A moziban ülve, valahol a film felénél fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy amit látok, az ugyan szerelem és elmúlás – amit már sokszor, sokféleképpen láthattunk korábban –, de ez itt mégsem klisészerű. Illetve klisés, de a maga üdítő módján. A történet szerint ugyanis a 16 éves, rákban szenvedő Milla egy váratlan találkozás hatására beleszeret a 23 éves lecsúszott, drogos Mosesbe. A vásznon mindez mégis a varázslatosan elvakult első szerelem bájával jelenik meg, keveredve valami furcsa párhuzammal a drogok és az egymáshoz, egymástól való függés között. Innentől pedig a néző hiába sejti a végkifejletet és a hozzá vezető út állomásait, a könnyed és játékos, közben mégis fájóan őszinte világ az újdonság erejével hatja át a történetet.
Jelenet a filmből: a két főszereplő Eliza Scanlen (Milla) és Toby Wallace (Moses)
A két főszereplő mindeközben egymás szöges ellentéte: Milla jómódú családból származó, jól tanuló és szorgalmas tini, míg Moses egy otthontalan, magára igénytelen függő, aki mindezek ellenére egyenlővé válik a lány számára a felszabadultság és az élet ígéretével. A közöttük kibontakozó, eleinte abszurd, majd lassan elmélyülő szerelem hideg zuhanyként éri Milla szüleit, de Anna és Henry hamar rájönnek, hogy ez a kötelék a halál reményt nem hagyó közeledésében az utolsó kapaszkodót jelentheti lányuknak. A történet pedig nem csupán a két fiatal bontakozó kapcsolatát mutatja be, hanem erőteljes hangsúlyt kap a szülők helyzete, lányuk elvesztésétől való félelmük kivetülése is, ahogy egyre inkább tudatosul bennük: nem tehetnek semmit azért, hogy megmentsék.
Különlegessé teszi a 118 perces alkotást az apró, szinte észrevétlenül belesimuló részletek összhangja. A zene minden megjelenési formájában – legyen szó aláfestésről, Milla hegedűjátékáról vagy anyjával közös zenéléséről – növeli a jelenetek hatását, máskor pedig éppen megböki kicsit a nézőt, de bármelyikről legyen is szó, remekül illeszkedik a látványhoz. A hangsúlyos jeleneteket rövid feliratokkal bevezetni vagy nyomatékosítani érdekes megoldás, de ebben a filmben még ez is kiválóan működik. Az sem szokatlan, sőt, a megfelelő pillanatban alkalmazva kifejezetten okos lépés, hogy Milla több alkalommal is belenéz a kamerába. Mindezt kiváló érzékkel csempészik be az alkotók, így nem is zavaró és nem is jelentéktelen ez az apróság. Személyes kedvencem, amikor az apa, Henry fényképez. Észrevétlen, napjainkban annyira természetessé vált jelenség, hogy gyakran már nem is tudatosítjuk. Ebben a filmben mégis borzasztó fontos jelentést kap ez a cselekvés: megőrizni az együttlétek pillanatait, az arcok vonásait, szeretteink mozdulatait azokra az időkre, amikor már távol leszünk egymástól. Ebben az értelemben pedig ez az apró részlet egy összetett és átfogó eleme lesz Shannon Murphy alkotásának.
A 21 éves Eliza Scanlen korábban feltűnt már a Kisasszonyok című filmben és az Éles tárgyak című sorozatban is
Az egyetlen szokatlan rész a film lezárása. Mivel alapjáraton az alkotás nem egy tipikus hollywoodi szerelmes tinidráma, így az elvontabb, művészi megoldások kifejezetten jól működnek benne. Ilyen a film utolsó jelenete is, amely nagyon finoman keretezve, gyengéd érzékeltetéssel zárja le a történetet és egyben az életet is egy tengerparti, családi együttlét alkalmával, bevonva a fotózás értékmentő motívumát. Az ezt megelőző jelenet viszont a film érzelemszintjéhez képest erőteljesen kiugrik, ami más esetben jól is működne, mintegy csúcspontként zökkentve ki a nézőt az addig megszokott hangulatból. Itt viszont a stáblista közben az volt az érzésem, hogy a film gyakorlatilag kétszer ért véget, pedig az utolsó előtti jelenet nélkül is kerek, talán még kerekebb lehetett volna a lezárás és így a film maga is. Összességében viszont mindez a hatásból semmit nem vesz el: a film így is egyszerre tragikus, kellemes és elgondolkodtató, nem csupán a moziból hazafelé, hanem sokkal tovább fejben maradó élményt nyújtva a nézőnek egy olyan szerelemről, amely nem csak első, hanem egyetlen is.
(Borítókép: Jelenet a filmből - …hogy a pillanat örökre megmaradjon)
