Villámvignetták
Kimagaslott mindenünnen, bár egyszer huncutul megfigyeltük Andrissal, hogy egyik évfolyamtársunk, focikapusunk és kosársztárunk mégiscsak magasabb nála is. Ez azonban mit sem változtatott az Andor intellektuális magasságán, mely testi magasságában is megjelent. Volt humora, de még az is valahogy kimért, távolságtartó.
Akkor, ezeknek az óráknak köszönhetően, annak, ahogy ott állt a lapjaival, és magyarázott, lett a Soó Péter bánata az egyik kedvenc könyvem, és neki is köszönhető, hogy Székely Jánost mélyen megszerettem. Élvezni lehetett ezeket az órákat, s ezt sok óráról nem mondhatom el huszonév múlva sem, és nemcsak azért, mert minden tantárgy nyilván nem állhatott közel hozzám.
Később fordítószemináriumra is jártam hozzá a Soros Alapítvány ösztöndíjasaként, aztán egyfajta barátság is kialakult közöttünk; eltelt még egy kis idő, és akkor már a tegeződést is felajánlotta; végül még kollégák is lettünk az egyetemen.
Mindig meglátta a dolgok magaslati összefüggéseit; rögtön azt látta meg. Nem is láttam még valakit, aki annyira örült volna az elmélyülés, az elmélyedés lehetőségének, mint ő. Talán ez, az elmélyülés és a magasba törekvés szabta meg a leginkább a szellemi alkatát.
Öltönyös lordkacsa
„Jéggel! Jéggel!” Szabózé kiáltott így az egykori kolozsvári Jazz-ben, amikor elfogyott a pénzünk, s az egyetemi banketten már nem tudtunk többet fogyasztani. A vidám öregúr előbb szétudvarolta egy kolléganőnket, aztán megjegyezte: „Maga nem ismer engem!”, majd táncra perdült, végül pezsgőt rendelt, „jéggel!”
Valójában Szabó Zoltánnak hívták, de mindenki Szabózének szólította. Csodálatos idős csávó volt. Élénk, eleven, értelmes, huncut tekintete, széles lordmosolya máig előttem van. Az akkori tudomány, az éppen felfutóban lévő posztmodern nyelvét már nem beszélte, csak próbálta beszélni, de minden passzésága ellenére érezni lehetett, hogy egy intelligens emberrel bulizunk.
Pesten, Pécsett és Miskolcon tanított, bennünket stilisztikára, többnyire egykedvűen, bár emlékszem, milyen ragyogó szemmel kérdezte, „melyik erdélyi városban mondják cukkornak a cukrot?” Akkor még nem jöttem rá.
A huncutság volt a legjobb benne. Sok mindenen átment, sok bánatot őrzött, mégsem lett sem merev, sem mérges. Ha szürke öltönyében, kacsázó lépteivel feltűnt, az ember jókedvre derült.
Nála írtam feledhető államvizsgámat, Bodor Ádám képeiről, később a doktorimat is nála kezdtem el. Azzal végképp nem törődött, az engedékenysége azonban megmaradt. Halála után iratkoztam át Évához – K. Jakab Antival egy napon temették.
