Monica Vitti eredetileg Maria Luisa Ceciarelli néven született Rómában 1931-ben, művésznevét 1954-ben vette fel. Tizennégy évesen egy iskolai jótékonysági előadáson egy negyvenöt éves nőt játszott, olyan jól, hogy mindig ezt tartotta élete legnagyobb sikerének. Ettől kezdve mindent elkövetett, hogy színésznő lehessen, de túlságosan vékony és magas, ráadásul szemüveges volt, járását csámpásnak tartották. Családja rosszallásától tartva titokban felvételizett a színiiskolába, és amikor a sikeres vizsgáról beszámolt anyjának, az csüggedten csak annyit mondott: legalább megtanítanak járni. Az akadémián kiemelkedően teljesített: harminc növendék közül ő nyerte el az osztályelsőnek járó bíbordiplomát. Rómában ennek ellenére sem kapott szerződést: pályáját Milánóban kezdte, de néhány év múlva már az örök városba hívták.
Huszonöt éves volt, amikor egy színházi előadáson felfigyelt rá a filmrendező Michelangelo Antonioni, aki megérezte, hogy a sajátos stílusú színésznő drámai és vígjátéki szerepre egyaránt képes. Rögtön fel is kereste az öltözőben és meggyőzte, hogy dolgozzon vele, a színpad helyett filmekben. Vitti, aki addig csak „hátulról”, filmszínésznők hangját szinkronizálva forgatott, végül kötélnek állt, ezzel kezdődött kettejük egy évtizeden át tartó magánéleti és szakmai kapcsolata, egyben az olasz film fontos fejezete.
Antonioni irányításával szorongó, helyüket kereső, titokzatos, kissé neurotikus nőalakokat formált meg. Neve világszerte A kaland című film nyomán vált ismertté, amely az 1960-as Cannes-i Filmfesztiválon elnyerte a zsűri különdíját, Olaszországban az alkotás emlékére még bélyeget is kiadtak a színésznő arcképével. Az 1960-as években olyan klasszikus Antonioni-alkotásokban szerepelt, mint Az éjszaka, a Napfogyatkozás és a Vörös Sivatag, és szinte csak elismerő kritikákat kapott. Már világhírű volt, amikor véget ért szerelme – ahogyan sokan emlegették – Pygmalionjával, akivel még egyszer dolgoztak együtt, a felejthető Oberwaldi titok című 1981-es filmben.
A magánélet után pályáján is új fordulat következett: megmutathatta másik arcát is, a derűset, a sziporkázóan szellemeset. Játszott humoros, szatirikus vígjátékokban és kalandfilmekben is, mint a Modesty Blaise, Az erényöv és az Éjfélkor indul útjára a gyönyör. 1971-ben ő volt Jancsó Miklós A pacifista című, Itáliában forgatott filmjének főszereplője, de a közös munka mindkettejük számára csalódásnak bizonyult: a forgatás feszült hangulatban folyt, a film pedig megbukott. Vitti 1970-ben Marcello Mastroiannival játszotta el a Féltékenységi dráma főszerepét, majd 1974-ben emlékezetes alakítást nyújtott Luis Bunuel A szabadság fantomja című művében. Pályafutása során olyan kiváló partnerei voltak, mint Giancarlo Giannini, Alain Delon és Vittorio Gassman.
Komédiázott olyan könnyed és kasszasiker filmekben is, mint a Tudom, hogy tudod, hogy tudom vagy a Nem örökkön, nem örökké. Pályafutása során összességében félszáz filmet forgatott, az 1984-es Berlini Filmfesztiválon megkapta a legjobb színésznőnek járó Ezüst Medve-díjat. A legjelentősebb olasz filmes kitüntetést, az Olasz Filmművészeti Akadémia David di Donatello-díját hatszor vehette át. Az 1980-as évek közepétől televíziós forgatókönyveket írt, majd megpróbálkozott a rendezéssel is, de Titkos botrány című filmjét hűvösen fogadták.
Bár maga is tudta, hogy nem született rendezőnek, ezt az alkotást mégis mindenestül a magáénak érezte a témaválasztástól a megvalósításig, ezért vállalkozott arra, hogy átül a kamera másik oldalára. Antonioni után még két nagy szerelme volt: az első Carlo Di Palma operatőr volt, akivel a Vörös sivatag forgatásán ismerkedett meg, a második és egyben utolsó pedig Roberto Russo rendező, akivel haláláig együtt élt. Három film forgatókönyvét közösen írták, ebből kettőt Russo rendezett, a harmadik a Titkos botrány volt. A színésznő a 2000-es évek elejétől eltűnt a nyilvánosság elől, Alzheimer-kórral küzdött.
(Borítókép forrása: imdb.com)
