A mintegy 60 fős közönség részvételével zajló emlékezést a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus sírkertjében álló emlékműnél tartották, amelyet tíz évvel ezelőtt, 2016 novemberében a Szovjet Elhurcolások Emlékbizottsága kezdeményezésére állítottak fel. Az azóta eltelt évtizedben évente megismétlődő megemlékezés a kolozsvári magyarság immár hagyományos októberi programjává vált. Az egykori elhurcoltak hozzátartozói, leszármazottai mellett idén igen nagy számban fiatalok is részt vettek a rendezvényen, amely Boldizsár Beáta evangélikus lelkész áhítatával kezdődött. Beszédében a lelkész egyebek mellett felidézte Járosi Andor kolozsvári evangélikus esperes, író alakját, aki egyike volt a szovjet fogságba hurcolt áldozatoknak.
Ezt követően Murádin János Kristóf történész, Gulág- és Gupvikutató, a Sapientia EMTE tanszékvezető egyetemi oktatója, a Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társaságának (GGKNT) alelnöke mondott megemlékező beszédet, amelyben történészi nézőpontból fejtette ki a szovjet foglyul ejtések történetét. Kitért az elhurcolások módjára, a fogság helyszínére, időtartamára, a Szovjetunióban a foglyok által végzett munkákra, az otthon maradt családtagokkal való kapcsolattartás lehetőségeire, az áldozatok számára és a túlélők hazatérésének körülményeire. Az Erdélyből elhurcolt mintegy 20 ezer magyar civil – közülük 5000 kolozsvári – egyharmada halt meg a szovjet táborvilágban. Az utolsó túlélők csak 9 év fogság után, 1953-ban térhettek haza a lágerekből. Murádin János Kristóf három túlélő – Bitay László, Török Imre és Ercsey Gyula – emlékiratából olvasott fel részleteket. Végül a megemlékezés csöndes főhajtással és gyertyagyújtással ért véget.
Murádin János Kristóf
