Marad a szellem

EGYED PÉTER                                         

Mindennek természetesen van eredője, és ez elsősorban a francia irodalom, filozófia és műveltség mélystruktúrájában kereshető és található meg. Íme hogyan vélekedett erről Montaigne köpenye című esszékötetének (Kriterion, Bukarest, 1985) a fülszövegében: „Kinek kinek megvan a maga szellemi otthona. /…/ Az én képzeletem többnyire a francia irodalom útjait járja. Hallgatom a 16. századi Montaigne töprengését a bölcsességről, meglesem otthonában a fáradhatatlan enciklopédista, a derűs kedélyű Diderot munkálkodását, elkísérem Stendhalt Itáliába és Malraux-t Kínába s az ókori Caliguláról elmélkedem Camus könyve fölé hajolva.”

Mindez örömök forrása, klasszikusok között forgolódva jó társaságban vagyunk. „Velük és általuk válik bensőségessé is, meg nyitottá is szellemi otthonunk, amelyben a magunk teremtette rend, értelem és szépség uralkodik.” Ez tehát az egyik kulcs a személyiséghez, a francia klasszikusok. Visszamenően Descartes-ig, és híres módszertani szintagmájáig, „clara et distincta”, tisztán és világosan elválasztva kell látni a dolgokat, gondolkozni és fogalmazni. Innen a l’esprit français, a francia szellem fölénye és kisugárzása, ezt érezte és tanulta mindenki, aki a közelébe került, 1992-től immár diákjai is a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, ahol az összehasonlító irodalomtörténetet oktatta. (Másfelől, egyetlen dolog volt, a negatív dimenzióban, nyilván, amelyet mélységesen lenézett és megvetett, ma is hallom, amint mondja: ostoba, ostobaság.)

Másik nagy inspirációs forrása a görög dráma volt: a mindennapi ember csetlése-botlása, rosszasága és gonoszsága mindig megfejthetetlen a szellem magasságából. De mit tudhattak erről a görög drámaírók? Vajon a hübrisz, a megváltoztathatatlan balvégzet (lehetősége) valóban belénk vagyon írva, avagy adódik mégis némi esély a helyes életvitelre, jóságra? Ennek a lázas kutatásnak – tanúja voltam – a lenyomata egy remek könyv, A szent liget. Tanulmányok a görög tragédiáról (Kolozsvár, Polis, 2005).

Igazi bölcsész volt és filosz, Szerb Antal és Kuncz Aladár örököse, aki – filosz mint filosz – a mindennapok aprómunkáját is végezte. 1970-től a Hét, Művelődés és Korunk szerkesztőjeként kéziratok tízezreit gondozta a szó legszorosabb értelmében. Odafigyeléssel, elmélyedéssel, szeretettel. A bölcsész mindennapi gyakorlata, a folyamatos találkozás anyanyelvével és a célnyelvvel, a fordítás és műfordítás. Horváth Andor teljesítménye ebben is óriási volt: másfél tucat, a magyar nyelv legmagasabb minőségei szerint lefordított értékes könyv. Micsoda szorgalom, micsoda munkabírás, mekkora elkötelezettség a felismert érték közvetítésének a fontossága szempontjából. Ezek nyilván nem magánvállalkozások, Horváth Andor közösségének, e közösség művelődésének kívánt a hasznára lenni, magas értéktudattal és felelősségérzettel.  Ezek között most csak kettőt emelek ki. Címe: Korszellem és önismeret. Válogatás a két világháború közötti román esszéirodalomból. (Kriterion, Bukarest, 1988). Nélkülözhetetlen olvasmány mindazok számára, akik a román elitek gondolkodásmódját akarják megérteni. A kimerítő jegyzetanyag immár az eszmetörténész Horváth Andor tájékozottságáról is tanúskodik, valamint arról az igényességéről, hogy valóban találó írói és politikus portrék segítségével tájékoztassa a magyar olvasót.

Ugyanebben a vonalvezetésben fogant a második hasonló tárgyú kötet, a Tanúskodni jöttem. Válogatás a két világháború közötti román emlékirat- és naplóirodalomból. (Kriterion, Kolozsvár, 2003). Ebben még mélyebbre fúrt Horváth Andor: azokat a szövegeket helyezte egymás mellé, amelyek a román kamarillapolitika, a mindenkori reális döntések boszorkánykonyhájába engednek belátást, következésképpen a reális eseménytörténet megértéséhez segítenek hozzá. Hangsúlyozom, hogy ezek abszolúte nélkülözhetetlen olvasmányok mindazok számára, akik a román elitek gondolkodás- cselekvés- és nem-cselekvésmódjához kívánnak hozzáérteni – mind a mai napig. Nemcsak 12 éves bukaresti tartózkodása és tapasztalatai tették, hogy felismerte: szükség van a román és magyar kölcsönös megismerésre. Ezt azonban mélységében gondolta el: meg kell érteni, hogy miért lesz az egyik ilyen, a másik meg olyan. Az etnogenezis mellett a mentalitások és gondolkodásmódok genezisének a megértésére is szükség van. Ebből a felismerésből született meg utolsó vállalkozása és könyve, a Carte de vizită – Cum am devenit maghiar (Ideea, Kolozsvár, 2016)  Nagy vállalkozás: bemutatni a román olvasónak, hogy milyen az a nyelv és milyen az az irodalmi értékrend, amelybe egy magyar fiatal voltaképpen belenő a családi és iskolai nevelés folyamán. Ebben nyilván sok történelem is van, mely históriai mozaikokat a szerző filatelikus igényességgel és következetességgel illesztett egymás mellé. Végül egy olyasféle következtetésnek kellett volna ebből kirajzolódnia, hogy a magyar sem az ördögtől való, nota bene megérthető és még talán el is fogadható, megszerethető. Alighanem ez a humanista üzenet lassan utat talál román honfitársaink eszéhez és szívéhez. A humanista krédó szerint az együttélés sem lehetetlen, és ennek elősegítéséhez teremtett Horváth Andor, teljesen eredeti és egyedi vállalkozásként sajátos eszközt. A magyar és román művelődéstörténetben példa nélküli vállalkozás, amelyet egykori minisztere és barátja, Andrei Pleşu is a teljes értékfelismerés rangján méltatott. (Az sem mellékes, hogy a román művelődés és filozófia, közélet és politika e talán legfontosabb hangadó képviselőjének két könyvét is lefordította.)

Amikor óriási szorgalmáról és munkabírásáról szóltam, nem említettem, hogy hány intézménynek (Bolyai Társaság, Kolozsvár Társaság és mások) volt elnöke, vezető tisztségviselője. Mennyi ötlet, gondolat, tervezés és kivitelezés jelzi a közéleti ember nélkülözhetetlenségét oly fontos civil és politikai fórumokon. Mindenki tudta, hogy Horváth Andor el tudja képzelni, meg tudja fogalmazni, eljárni, kivitelezni. Milyen rejtett megbecsülése és elismerése egy embernek az a róla való tudás, hogy ő a felelős, és benne meg lehet bízni. Minden szempontból. Itt a nagy kérdés. Hogy tulajdonképpen hány ember volt Horváth Andor? Hányemberes egyember? Mert a nyolcvanas évek Bukarestjének a kibírásához is szükséges volt az erőre és a kitartásra, különösen a Hét megszűnése utáni méltatlan szerkesztői helyzetben, amikor is a Művelődés Megéneklünk, Románia betétlapját kellett szerkesztenie. Ide kapcsolódik, hogy ha valaki a román pártállam cenzurális-hatalmi viszonyaiban akar betekintést, akkor a Golyóstoll. Egy értelmiségi jegyzetfüzetéből. 1980-1982 (Marosvásárhely, Mentor, 2006) bevezetőjét érdemes elolvasnia. Mind ezidáig  ennél jobb összefoglalást nem találtam.

A szürke és nyomasztó nyolcvanas évek Bukarestjéből (őt is alaposan megrángatta,  gyötörte a szekuritáté) néha azért a kolozsvári közegben, baráti társaságban is sikerült néhány napot eltöltenie. Egy ilyen alkalommal említette meg, hogy gyermek és iskoláskorában a Magyar utcában milyen mély élménye volt a tűzoltó kaszárnya szomszédságában levő lóistálló, helyesebben maguk a lovak. Feltárult az ő egykori szeretett Kolozsvárja… És aztán alkalmunk volt látni, a bethleni ménesben, hogy milyen pazarul üli meg a lovat!

Sohasem értettem meg, hogy ennyi könyv, fordítás, műfordítás és egyéb értelmiségi munka birtokában miért nem képviseli az egészet? Ezt azért az értelmiségiek meg szokták jeleníteni. Egyrészt szerény volt, másrészt biztos önértékében, ezért nem tartotta fontosnak a „címert” képviselni. Ki kell jelentenünk, hogy az esszéíró, fordító és műfordító, szerkesztő és közéleti ember az erdélyi magyar irodalom és kultúra utóbbi évtizedeinek egyik legjelentősebb, sajátos életművét hagyta ránk.Tovább világít a szellem.