Diplomájának megszerzése után a fővárosi Nemzeti Művészeti Múzeumban restaurátorként dolgozott, és ez az időszak meghatározta az elődök művészete iránti állandó tiszteletét és megbecsülését. 1987-ben kivándorolt az országból, és az Egyesült Államokban telepedett le, ahol folytatta művészi fejlődését, nem mindig barátságos körülmények között, és nem más csomaggal, mint az idehaza megszerzett tudással és szilárd művészi értékekkel.
Az azóta eltelt közel négy évtized alatt több mint harminc egyéni, és több mint negyven csoportos kiállításon mutatta be munkáit, amelyek eljutottak a művészetkedvelő közönséghez városa, Washington galériáinak falain, de a kifinomult New York-i közönség is megcsodálta őket. Számos más amerikai városban is kiállított, például Pittsburghben, Princetonban, Newburgban, Norfolkban, Libanonban és más városokban. Franciaországban, Olaszországban, az Egyesült Királyságban, Spanyolországban és Izraelben is voltak kiállításai, és olyan neves galériák képviselik, mint például a Chiz (Pittsburgh, PA), a Pierogi 2000 (Brooklyn, NY), a Muse (Columbus, OH) és a Maria Pestana (Madrid, Spanyolország).
Megtisztelő számunkra Manuela Holban és munkáinak jelenléte a Minerva Galériában. Egyrészt azért, mert emlékszünk arra, hogy a művésznő több mint hat évvel ezelőtt, 2018 őszén, 31 évnyi emigráció után először tért vissza a szülőföldjére, és úgy döntött, hogy műveit Kolozsvárra hozza, hogy azokat városunk Művészeti Múzeumában állítsa ki, és csak azután mutatkozzék be a bukaresti közönségnek.
Most újra lehetőségünk van találkozni és megcsodálni a munkáit. Ezek némileg új megvilágításba helyezik művészetét, talán Izrael mediterrán napsütésének köszönhetően, ahol az elmúlt években élt és alkotott, köszönhetően férje Románia érdekében folytatott diplomáciai szolgálatának. Ezek a művek is olyan letűnt korok értékeit idézik, amelyek meghatározó nyomot hagytak Európa és a világ kultúrájában. Mégis új, fényben és árnyékban gazdag, érzékeny és titokzatos művek sorozata ez, amelyek együttese az említett örök értékek mellett valló világos és egységes kiállásban csoportosulnak.
A művésznő ezúttal olyan témát dolgozott fel, amely már korábban is jelen volt munkáiban, de amelyet a művészi kifejezés új szintjére emelt. Ez pedig a tükör „emlékezetének” a gondolata, amelyet a tükör sejtelmes lehetőségeként közelít meg. Úgy véli, a tükör üvegszekrényében megörökíti és megőrzi a benne tükröződő képeket, karaktereket. A foglyul ejtett szereplők valójában az „emlékezet labirintusának” új dimenziójában folytatják történetüket, hiszen valamennyien ugyanannak a tükörnek a foglyai. Találkoznak, vitatkoznak, elválnak, magyarázkodnak – új életet élnek. Manuela Holban festményei ekképpen olyan vágyak, illetve álmok képeivé sűrűsödnek, amilyenek bármelyikünknek voltak vagy lehettek volna, és amelyeket valószínűleg soha többé nem fogunk ugyanúgy, összes részleteikkel együtt látni.
Emlékezetünk rendszerint rejtélyes, kifürkészhetetlen fátylat vet rájuk, általában szigorú titkokként, elhallgatott érzelmekként kezeli őket, de azok időről időre feltörnek tudatunk mélységeiből, borzongatva bennünket, néha szorongást, máskor örömöt vagy fájdalmat okozva.
Ennek a rabul ejtett világnak a szereplői egyértelműen tisztázzák és vállalják hovatartozásukat, azt a helyet és időt, ahonnan előbukkannak és ránk tekintenek. Ez a reneszánsz dicsőségének és végének az időszaka, valamint a következő évszázadokba történő átszivárgásáé. Időről időre még a fátyol is fellebben, lehetővé téve számunkra, hogy belépjünk ebbe a világba, ahol valódi szereplőkkel találkozunk: Saskiával, Helène Fourment -tal vagy akár Casanovával, akit a művésznő szerelmes és gáláns utazásainak és hódításainak különböző alakjaiban örökített meg. Így, e művek sorozata is egyértelmű nyomokat kínál, amelyek végső soron a nézőnek felkínált kóddá rendeződnek, hogy azzal e káprázatos világ rejtélyeit megfejtse.
Manuela Holban valóban az illúzió mestere. Az embernek az a benyomása, hogy a szereplők tényleg pontosan azon a helyen vannak, amely vágyaink tárgya, és az az illúziója, hogy még a vonásaikat is ki tudná venni, hogy meg tudná érteni cselekedeteiket és gesztusaikat, mintha bizonyos szögekből félrelibbenne a titokzatosság fátyla, és mintha azt az igéző és mámorító személyt meg is érinthetné. Annak az illúziónak a foglyává leszel, hogy a tükörből visszatükröződő arcok helyett hirtelen a sajátodat látod, amelyből még a legjobban elrejtett vagy legmélyebbre elásott titkaid is kiolvashatók. A művésznő üzenete a metafizikából, saját belső tapasztalataiból fakad, és talán egyszerű felhívás az elmélkedésre, de éppúgy apológia a tudatunk mélyén elmerült világokért, amelyek fölé csak a reneszánsz fényének, az embernek a művészet és az egyetemes figyelem középpontjába történő visszahelyezésének említett fátyla borul. Így, a művész igazi üzenetének a kulcsa talán éppen az a válasz, amelyet ezekre a dilemmákra önök majd adnak.
Ezek a művek nem könnyen tárulnak fel. Minél tovább nézzük e világot, annál mélyebbre hatolhatunk benne. Sokat látott árkádokkal szegélyezett nagyvonalú terek, elveszett suttogások hosszú folyosói, amelyek utazásra, minden felfedezésére invitálnak, különös illúziókat keltő megjelenések és reszkető pillantások, érzékeny vagy kétségbeesett szerelmes gesztusok, hátborzongtató lámpások sejtelmes világában. Mindezen történetek részének érezzük magunkat, az érzékiség kínzó árnyai, a gyönyörű Velence, a frivol Franciaország vagy Spanyolország látszólag merev, rejtett maszkjainak titokzatos levegője – és mindez együtt, azzal az egyértelmű céllal, hogy rögzüljön a retinán, belevésődjék az emlékezetbe, metafizikai reflexiókat indukáljon, amelyektől szabadulni nem lehet. A testi és a szellemi provokáció. Az élet egész karneválja.
A művésznő kompozícióinak szigorúsága és sajátos kromatikája mindezeket a részleteket tovább hangsúlyozza. Művészetének meghatározó elemei a formák és a rendkívül gazdag színpaletta. A vörösek, a kékek és a zöldek irigylésre méltó magabiztossággal uralják ezeket a műveket.
Úgy gondolom, hogy e kolozsvári középkori pincénk labirintusában történő kiállítás jót tett ezeknek a munkáknak, és még közelebb hozta őket az ábrázolt szereplőkhöz. Gratulálok Manuela Holbannak, és köszönöm, hogy elhozta nekünk új műveit, és ismét lehetőséget adott arra, hogy utazók legyünk ebben a világban, amelyet az Egyesült Államokban és máshol e nagyvilágban álmodott meg és teremtett, de amelynek mély gyökerei vannak itt, e földön, amelyen élünk.
(Elhangzott a kiállítás május 8-i megnyitóján Kolozsváron, a Minerva Galériában)
