Drága Barátom!
Bolzanóból írok, vagy ahogy a tiroli németek mondják, Bozenből. Három napja érkeztem egy kolozsvári MCC-s diákcsoporttal. Azért jöttünk, hogy lássunk egy más és – talán – méltányosabb kisebbség-többség viszonyrendszert, mint amiben otthon élünk. Dél-Tirol elbűvölő, neked is látnod kellene. A Dolomitok magas csúcsai, a kétnyelvű utcanévtáblák, az olasz–német feliratú rendőrautók, a tartomány büszke címere… idegenként is érzi az ember, hogy ez a hely valóban azoké, akik itt élnek. Nem gyarmat, nem színjáték, itt együtt jár az otthon és a haza.
Idejövetelem előtt, a két ünnep között újraolvastam Cs. Gyimesi Éva Gyöngy és homok című esszéjét. Emlékezhetsz, hogy ezelőtt tíz évvel már sokat áradoztam róla, most viszont váratlanul új gondolatokat indított el bennem. Azt hiszem, megértettem, hogy mi a „transzilvanizmus”.
Ha jól belegondolsz – de mondd, ha másképp látod –, a transzilvanizmus nem egyéb, mint az erdélyi magyar kisebbségi lét vak optimizmusa, amely a kisebbségi helyzetében ott is lehetőséget lát, ahol a józan ész csak könyörtelen egyenlőtlenséget és külső kényszereket.
Transzilvanistának lenni tehát annyit tesz, hogy az államnyelv elsajátításának kötelezettsége nem többletteher, hanem lehetőség egy másik kultúra megismerésére; a közszférában tapasztalható strukturális diszkrimináció nem korlát a boldogulásban, hanem külső ösztönző, hogy ambiciózusabbak legyünk, és a magasabb kockázatvállalást igénylő magánszektorban keressük boldogulásunkat; kisebbségi létünk okán nem provinciálisak, hanem világpolgárok vagyunk, hiszen sorstársunk a felvidéki magyar, a lettországi lengyel, a norvégiai számi, a moldovai gagauz, a törökországi kurd, a kínai ujgur és a dél-tiroli német.
Ahogy ezt megértettem, az is megfogalmazódott bennem, hogy talán most éljük az első olyan korszakát a romániai magyarság történelmének, amikor nincs aktuális transzilvanizmusunk. Egyelőre nem tudom megmondani, hogy egész pontosan mikor tűnt el, az viszont biztos, hogy a 90-es évek elején még volt.
Mellbe vágott ez a felismerés. Olyan érzés volt, mint amikor egy jó beszélgetésünk után a hátizsákot, amelyben benne volt az „egész életem”, ottfelejtettem a kocsmában, és csak reggel jöttem rá, hogy már egy fél napja nincs velem. Akkor az ijedtséget elszánt telefonálás és gyors öltözés követte, hogy mielőbb ismét biztonságban tudjam a táskámat, most viszont nem tudtam felidézni, vajon mikor csámborogtunk el egymás mellől mi, erdélyi magyarok és a transzilvanizmusunk.
Ezzel a hiányérzettel érkeztem Dél-Tirolba. Viszont pont jókor, mert ha Erdélyben nem is találtam, de itt Bozen/Bolzano városában, az EURAC-kutatóintézet falai között szembejött velem a transzilvanizmus. A németek elszántan magyarázták, hogy tíz év alatt az autonóm tartományon belül kb. 1%-ot csökkent a számarányuk, és ez évtizedek óta példátlan fejlemény, amivel kezdeniük kell valamit. Azt mondták, még nem tudják, min kellene változtatni, de ahogy erről beszéltek, azzal engem meggyőztek, hogy képesek lesznek megfordítani a trendet. Pedig sokkal kevesebben vannak, mint mi, kb. 300 ezren. És aztán jött egy ladin úriember, aki arról beszélt, hogy alig 30 ezren élnek Dél-Tirolban, az iskoláikat pedig a negyvenes évek végétől úgy szervezik, hogy gyermekeik 12. osztályos korukra folyékonyan és magabiztosan beszéljék – anyanyelvük mellett – a németet és az olaszt, most azonban ők is új kihívások elé néznek. Mivel a Dolomitok legszebb tájain fekvő ladin völgyekben igazi turistaparadicsom alakult ki az elmúlt évtizedekben, és napjainkban vendégmunkások sokasága segíti a ladinok vállalkozásait, ezeknek a munkásoknak a pastu, albán vagy román anyanyelvű gyermekeit is integrálni kell a háromnyelvű (ladin–német–olasz) oktatási rendszerbe. Bár nyilvánvaló, hogy eredetileg oktatási rendszerüket nem erre hozták létre, mégis olyan nyugalommal, szakmai precizitással, illetve magabiztossággal beszélt problémáikról és a megoldás kereséséről, hogy majdnem megirigyeltem helyzetüket.
Este kiértékeltük a diákokkal a hallottakat. Nagyon jókat mondtak, láthatóan őket is gondolkodóba ejtették az itt tapasztaltak. Miközben őket hallgattam, az járt a fejemben, bárcsak sikerülne hazavinni magunkkal egy keveset a székelyudvarhelynyi ladin és Hargita megyényi német közösség magabiztosságából, professzionalizmusából. Talán az volt a legüdítőbb, hogy ezek az emberek nem megmaradni próbálnak, hanem – szakmailag megalapozott diagnózis alapján megfogalmazott – valós terveik, ügyeik vannak.
Találkozzunk, miután hazamentem. Bízom abban, hogy lelkesedésem kitart addig, és sikerül magammal vinnem egy keveset ebből az üde dél-tiroli „transzilvanizmusból” is.
Barátod, Andris
***Bethlendi András kisebbségjogi szakértő, egyetemi oktató, a Mathias Corvinus Collegium erdélyi akadémiai ügyekért felelős igazgatója
