Hogy a dolog mire vezethető vissza – Cîțu tényleg más delegáció tagjaként volt hivatalos, ahogy Ciolacuék állítják, vagy esetleg Ciolacu és Ciucă így akarta jelezni az itthoniak felé, hogy kik az illetékesek/kemény fiúk jelenleg a romániai politikában – édes mindegy. Tény, hogy ma, amikor immár hatvanötödik napja folyik a népirtás Ukrajnában, a román média azon poénkodik, hogy akkor most szándékosan hagyták itthon szegény Cîțut vagy sem.
De hát nem lett volna román delegáció, ha nem járatják le egy kicsit az ügyet (Ukrajna biztosítása Románia támogatásáról) és nagyon az országot (Putyin hetek óta le sem veszi az ujját a piros gombról, ezek meg Bukarestben egymást hergelik, mindenféle tét nélkül.)
Bárhogy is – Cîțuval, vagy anélkül – a vizitnek helye és ideje volt, a szolidaritás jele ez a román vezetők részéről. A látogatás alkalmával szóba került az ukrajnai románság helyzete is. Ciucăéknak sikerült pozitív üzenetet megfogalmazni a hazai közvélemény azon részének irányába, amely az ukrajnai román kisebbséget nem csak a háború borzalmaitól, hanem például Zelenszkijtól is félti. Mindazoktól, akiket felelősség terhel az Ukrajnában élő minoritások jogfosztásában.
Az ukrán elnök állítólag ígéretet tett arra, hogy az ukrajnai románok megkapják Kijev támogatását anyanyelvük és a kulturális identitásuk megőrzése érdekében. Pontosabban: az ukrán hatóságok úgy fogják támogatni az ott élő négyszázezres román kisebbséget, mint ahogy Románia is megteszi a területén élő ötvenezer körüli ukrán kisebbséggel. Arra a felek nem tértek ki, hogy miért kellett egy orosz „különleges hadművelet” ahhoz, hogy Zelenszkij és Ciucă plusz Ciolacu (mínusz Cîțu) végre tárgyaljon kisebbségeik helyzetéről, de hát a politikában valami furcsa logika alapján érkezik el az ideje a különböző dolgoknak.
Mint ismeretes, a tavaly júliusban hatályba lépő ukrán jogszabály a magánbeszélgetéseket és a vallási szertartásokat kivéve mindenhol kötelezővé tette az ukrán nyelv használatát, és szankciókat helyezett kilátásba a szabályok megsértése esetén. Magyarország heves diplomáciai harcot folytatott a magyar kisebbséget (is) ért jogfosztások megszüntetésére. A háború kitörését követően azonban Budapest álláspontja az, hogy félre kell tenni az Ukrajnával meglevő vitákat, mert “amíg ropognak a fegyverek, addig minden erőfeszítést a béke elérésére kell összpontosítani, nem lehet nyelvi jogokról értekezni”, vallják.
Tény, hogy Bukarestnek fel van adva a lecke. Egyrészt szembesülnie kell - ezúttal a másik oldalról! – azzal, hogy milyen érzés, amikor a nyelvi jogok alku tárgya. Másrészt azt is látniuk kell, hogy egy kisebbség nem feltétlenül mennyiségi kérdés: a négyszázezres ukrajnai román közösségnek és az ötvenezres romániai ukrán közösségnek egyforma igénye van kultúrájuk, identitásuk megőrzésére, jogaikat tehát nem kilóra/százalékra kell mérni. Harmadrészt itt van ez a kettős mérce… ha az ukrán nemzeti jelképek – nagyon helyesen – nem sértik a románok érzékenységét, a magyarokéval mi a baj még mindig? Románia már megtanulhatta volna, az EU-tagságért folyamodó Ukrajnának pedig előbb-utóbb csak meg kell tanulnia, hogy van egy európai minimum, ami a különböző országokban élő nemzeti kisebbségeknek kijár. Elméletileg legalább…
