– Itt van például a Zilahy Lajos Valamit visz a víz című regénye – vesz ki egyet az előszobában felépített, „mentésre” előkészített könyvoszlopból. – Film is készült belőle...
– Hogyne – mondom én, és mutatom a karom, jelezve, hogy már csak a történet említése is libabőrössé tesz. – Hogyne... Amikor kifogják Karády Katalint a vízből... Jó regény, jó volt a film is, ami a belőle készült...
– A Herbákban dolgoztam hosszú évekig, van fényképem is róla. Látja? Ez én vagyok... Ügyes kezem volt, jól állt benne a szabáskés, amivel a cipőalkatrészeket vágtam ki. Ha nem is volt művészet jól kivágni egy felsőrészt, de bizony kellett tudás hozzá. Szerettem a vágást, ragasztást. Itt, a könyvhalomban jónéhány olyan meséskönyv is van, amit bekötöttem, hátha kell majd Angliában a család legfiatalabbjának. De hát nem hiszem, hogy valaha is eljut Angliába...
– Látom, hogy egész sor bekötött meséskönyv van itt – mondom, és izgatottan lapozok bele az egyikbe, amit Gy. Szabó Béla illusztrált, 1947-ben. Csengery Ilona: Manóka és társai; Minerva RT.; Cluj-Kolozsvár...
– Ez a könyv sem utazik el már Angliába – legyint Gothard Annamária –, sem repülővel, sem gyalog. Pedig a könyveknek örök életet jósoltak, erős, kitartó lábakat, hogy hordozzák a történeteket, meséket. De megváltozott a világ. Oda jutunk, hogy az idősebbek könyvmentőket hívnak, hogy szabaduljanak az öreg könyvespolcok egykori díszeitől. Kifáradtak a könyvek lábai...
– Nézzük a könyvmentés jó oldalát is. Ezek a könyvek jó helyre kerülnek és tessék elhinni: előre mutatnak. Vagy ha úgy tetszik: megindulnak valamerre. És biztos előre!
– Elhiszem maguknak – mondja Gothard Annamária. – Jómagam is lábbal előre születtem...
– Maradjunk akkor abban, hogy ezek, amiket elviszünk ebben a nagy hátizsákban, lábbal előre született könyvek. Rendben? Valaki majd segít nekik újjászületni, dajkálni, szobák polcára visszakerülni...
