Huszár Kató látványtervező
Hál’ istennek olyan családban nőttem fel, ahol kiskorunk óta fontos szerepe volt a kulturális nevelésnek, legyen szó színházi vagy bábelőadásokról, koncertekről, néptánctáborokról, most pedig ebben a közegben is dolgozhatok látványtervezőként. Fontosnak tartom a kultúránkat, a hagyományainkat, amelyeket a munkámba is igyekszem beépíteni.
Ami az elmúlt évet illeti, sajnos színházi előadásokat csak a közelmúltban sikeredett újra élőben, face to face és nem online, face to screen nézni megint. Bizonyos szempontból talán jó is volt ez az online színházasdi, mert így, hogy majdnem minden színház közzétette az előadásait vagy élőben játszották őket a képernyő előtt ülő közönségnek, lehetőségem adódott olyan produkciókat látni, amelyekre máskor nem lett volna alkalmam.
Ebben az időszakban talán sikerült elérni, hogy egy nagyobb lökettel újra értékelni kezdjük, azt, amink van, hiszen rengeteg könyvtár, színház, múzeum megnyitotta online kapuit az érdeklődők előtt. Bőségesen jut nekünk most mindenből az internetnek hála, és remélem, ez segít majd, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, továbbadjuk ismereteinket, megerősítsük és felmutassuk azt a rengeteg szellemi értéket, ami a magyarság tulajdonában van.
Részlet a Himnusz 1823-as kéziratából
Demeter Arnold egyetemi hallgató
Úgy biztosan nem tudnám elképzelni a kulturális hovatartozás kifejezését, hogy teleaggatom a sétálóutcát zászlókkal. Számomra a kultúra mindig olyan megfogható és megélhető dolog kell hogy legyen, amit nem csak a kirakatba téve bámulok, éppen ezért, ha ki kell emelnem valamit ebből a nagy egészből, akkor legyen az a néptánc: felölteni magunkra olyan, őseink által is hordott ruhadarabokat, amelyek valamikor részei voltak mindennapjaiknak, megtanulni és továbbadni olyan táncokat, amelyek ugyancsak régmúlt életkörülmények nyomán alakultak ki.
Maga a szó, hogy kultúra, eléggé szűk ruhája a jelentésnek. Azt jelenti, akik vagyunk, de nem mint személy, hanem mint hovatartozás. Körülvesz, és, ahogy mindenki másnak, nekem is fontos szerepet tölt be az életemben, alakít, egyénné formál, de közben a társadalom tagjává is.
Tavaly márciusban én is belecsöppentem ebbe a hopp Sári covidra helyzetbe, így egyértelműen új megoldásokat próbáltam találni a kultúrafogyasztásra. Az olvasás nagyszerű módszer arra, hogy közelebb hozza számunkra a kultúra egy-egy szeletét, hiszen lehet, hogy ismerjük a himnuszt, de nem biztos, hogy a mögötte álló embert is.
Érdekes helyzet ez. A vírus alakulása máig bizonytalan, épp úgy, ahogy a kultúra is, hisz arra épül, ami sosem lesz biztos: az emberi öntudat valamirevaló józanságára. Idén a magyar kultúra napja alkalmából valószínűleg a szokásosnál is nagyobb mértékben nő meg a közösségi oldalakon a kapcsolódó bejegyzések száma: rengeteg vers és miegymás kerül majd megosztásra, amit az internetről összeszedegetünk, ezzel jelezve, hogy ha virtuálisan is, de részesei vagyunk a megemlékezésnek.
Újfajta töltete lehet idén ennek a napnak, hogy ezúttal sokkal személyesebb, hiszen bármilyen furcsán hangzik, de az otthonunkba költözik. Ez pedig nem a kis Jézuska eljöveteléhez hasonló alkalom, amikor öröm járja át a házat, itt ugyanis mindenkinek a saját lelkiismeretére van bízva, hogy mennyire hajlandó ezen a napon utánanézni, elgondolkodni, értékelni azt, ami addig is ott volt, csak lehet, hogy soha nem vette észre.
Egy Csányi Vilmos-gondolatot hagynék itt a végén, ami tökéletesen illik a jelenlegi helyzethez: „A kultúra vékony máz, s ha nem ápoljuk, nem tanítjuk meg mindenkinek, mi megengedett, s mi nem, akkor ez a máz válsághelyzetben pillanatok alatt leolvad rólunk, s archaikus társadalombéli vadállatokká változunk.”
Farkas Júlia újságíró
A kultúra megfoghatatlan és nehezen meghatározható dolog, szerepe az életemben sokféleképp tetten érhető. Mindenki tartozik egy kultúrához, folyamatosan kulturálódik, vagy éppen kultúrát teremt. Amikor felveszem a népviseletet és a kokárdát március 15-én és több száz emberrel közösen éneklem a magyar himnuszt, akkor felvállalom, hogy a magyar kultúra részese vagyok. Amikor filmet, előadást nézek, vagy éppen egy zeneszámot hallgatok, akkor kulturálódom, hiszen olyan cselekvést végzek, ami hozzájárul a szellemi fejlődésemhez, személyiségem bővítéséhez. Amikor az amatőr színházcsoporttal színdarabot próbálunk, aminek én vagyok a súgója, akkor pedig éppen kultúrát teremtünk.
Tavaly március óta a kultúrafogyasztási szokásaim többnyire átköltöztek a digitális világba, ugyanis azelőtt színházba, kabarékba, felolvasóestekre, moziba jártam több, kultúrára éhező társammal együtt. Személyes jelenléttel szívtam magamba a kultúrát, tavaly március óta azonban ez teljesen felfordult, ami változatlan tudott maradni az életemben, az a könyvolvasás, valamint az otthoni filmnézés.
Eddig a változatos események megadták azt a lehetőséget, hogy január 22-én nagyobb odafigyeléssel ápoljuk a magyar kultúrát. Idén azonban mindenki saját maga kell eldöntse, hogy mit jelent számára ez a nap, és hogyan tud úgy a részese lenni, hogy azzal hosszú távon kicsit hozzájáruljon a magyar kultúra fennmaradásához.
Kultúránkat a képzőművészeti ágazatok is gazdagítják. Soó Zöld Margit Gyökér című alkotása
Hegyi Réka színházkritikus, marketingasszisztens
A kultúra számomra minden, amitől lelkileg, szellemileg gazdagodom: egy jó könyv, egy izgalmas film, egy színvonalas színházi előadás, egy tárlat, de lehet egy közösségi médiában megosztott régi fotó is, amihez hiteles információkat fűznek, vagy akár egy tartalmas kocsmakvíz. Az utazásokon szerzett élmények lehetővé teszik, hogy sajátunkon kívül más kultúrákba is betekintést nyerjünk: a helyek, az ételek, az italok és személyes kedvenceim, a piacok, ahol a termékek, az árusok és a bevásárlásukat végző emberek gyakran többet elárulnak az adott városról, országról, mint bármelyik felkapott blog vagy utazási kézikönyv.
Az elmúlt évben szinte egyáltalán nem utaztam, kevesebb rendezvényen vettem részt, és mivel kerültem a tömeget, sok mindenről lemondtam, ami akár még bele is férhetett volna ebbe a felemás évbe. Az online elérhető előadásokhoz, koncertekhez nem volt türelmem, mivel amúgy is túl sok időt töltöttem a számítógép előtt. Volt viszont néhány jó beszélgetés, amit meghallgattam – ha minden a korábbi ritmusban és élőben pörgött volna, lehet, hogy ezekről lemaradok. A legkülönlegesebb élmény ebben az időszakban az iskolai karácsonyi ünnepség volt számomra: ez is a kultúra része, autentikus közösségi élmény, hogy minden évben együtt énekelnek a gyerekek, tanárok, szülők és nagyszülők. Idén minden család a monitor előtt ült, bekapcsolt kamerával, égő gyertya mellett, így próbáltuk megteremteni a másfajta közösségi élményt.
Megérzésem szerint azok az intézmények, amelyek alkalmazkodni tudtak a rendkívüli helyzethez, jól átgondolt online és nagyszámú érdeklődőnek is elérhető műsorral készülnek idén a magyar kultúra napjára, hogy a körülmények ellenére is méltóságteljes legyen az ünnep. Számukra plusztöltet lehet, hogy olyanokhoz is eljut idén az üzenetük, akik térben nagyon távol vannak, a kultúrafogyasztók pedig gazdag választékkal állnak szemben, úgyhogy ki-ki ízlésének megfelelő módon ünnepelhet.
