A magyar kultúra napja alkalmából a kulturális miniszterrel beszélgettünk
Demeter András István miniszter a romániai magyar kultúrát az ország történetének, társadalmi szövetének szerves részeként értelmezi, amelynek természetes, méltó helye van a közös kulturális térben. A minisztérium szerepét nem az identitások „gyártásában”, sem pedig azok „őrizgetésében”, hanem az élő, kérdező, vitázó és kísérletező kultúra feltételeinek megteremtésében látja.
– A kultúra szerepe, fontossága a társadalom számára vitathatatlan; többek között az Európai Bizottság is megfogalmazta, hogy a kultúra ideális eszköz a nyelvi akadályok kiküszöbölésére, az emberek közötti kapcsolatok erősítésére, a kulturális részvétel javítja az egészséget és a jóllétet is. Romániában a jelenlegi gazdasági helyzetben és megszorítások között főleg a kultúrától vontak meg költségvetési támogatást – hír érkezett például arról, hogy rendezvényt mondtak le anyagi okokból. Mi a valós helyzet kulturális téren az országban, ön hogy látja a romániai, ezen belül a magyar kultúra helyzetét és jövőjét, támogatásának a lehetőségét?
– A kultúrát gyakran úgy kezeljük, mintha valami dísz lenne: ünnepnapokra való ékességként, akkor vesszük elő, amikor minden más már rendben van. Én ezt mélyen hamis álláspontnak vélem. A kultúra nem a „hab a tortán”, hanem maga a tészta. Nem luxus, hanem alapvető emberi szükséglet: ahogyan gondolkodunk, ahogyan beszélünk, ahogyan együtt vagyunk.
Valóban nehéz időket élünk, nem csupán gazdasági szempontból, és nem tagadom, hogy ezek a lelki, gondolati sorompók és persze, az anyagi megszorítások a kulturális szférát is érzékenyen érintették. Ez fájdalmas. Minden egyes elmaradt előadás, minden megszűnt program emberi történeteket jelent. Nem számokat, hanem sorsokat.
Ennek ellenére a kultúra jövőjét nem pusztán költségvetési sorokban látom, hanem abban, hogy képesek vagyunk-e újra és újra megfogalmazni: miért fontos. Mert ami nem tudja megindokolni a saját létét, azt előbb-utóbb elfelejtik.
A romániai magyar kultúra számomra nem „kisebbségi ügy”, hanem értékkérdés. Ez a kultúra nem vendég ebben az országban, hanem része a történetének, a szövetének, a nyelvének, a csendjeinek és a hangjainak. Nem külön kell kezelni, hanem méltó módon beépíteni a közös gondolkodásba.
Én abban hiszek, hogy a jövő nem kevesebb, hanem több kultúrával lesz élhetőbb.
– Vannak-e a minisztériumnak a romániai magyar kultúrát érintő, támogató programjai, kezdeményezései, szakpolitikája? Milyen szerepet vállalhat a minisztérium a kulturális identitás megőrzésében? Melyek a kulturális miniszterként meghatározott legfontosabb prioritásai a következő időszakra nézve?
– A kulturális minisztérium nem identitásokat gyárt, és nem is „őrizgeti” őket vitrinekben. A mi feladatunk az, hogy teret adjunk az élő kultúrának és őrizzük, átmentsük a megörökölt értékeket, hogy teret adjunk annak, ami kérdez, vitázik, emlékezik, kísérletezik, hibázik, újrakezd.
A kulturális identitás nem valami statikus dolog. Nem zászló, amit kitűzünk. Inkább olyan, mint a nyelv: akkor él, ha használják.
A romániai magyar kultúra támogatása számomra nem gesztus, hanem természetes kötelesség. Intézményesített és magánjogi értékteremtésben, alkotókban, közösségi kezdeményezésekben, oktatásban, könyvekben, színházban, és – mindezek kapcsán – építkezésben kell gondolkodnunk, nem szlogenekben.
A következő időszakban három dologra szeretnék különösen figyelni: egyrészt arra, hogy a kultúra ne szűküljön le bárminemű elit ügyévé; másrészt, hogy a döntéseink ne csak a múltról szóljanak, hanem a jövőről is; végül, de nem utolsósorban arra, hogy a rendszer ne elriassza, hanem megtartsa az értéket teremtőket.
– Különböző fórumokon elhangzott, hogy a kultúrának Romániában egyre mostohább a helyzete, a fiatal művészek közül sokan ezért külföldön próbálnak érvényesülni, illetve egyre kevesebben választanak majd valamilyen kulturális pályát. Mi erről önnek a véleménye, fontosnak tartja-e a fiatalok művészeti oktatását, milyen szerepet lehetne szánni a kultúrának a társadalmi párbeszédben?
– Amikor egy fiatal művész elmegy, az nem kudarc. A művészi életforma velejárója, vagy tán inkább lételemeinek egyike. A kudarc az, ha nem akar, vagy nem tud, nem tartja érdemesnek visszajönni. A kultúra mindig is mozgásban volt. A kérdés az, hogy tudunk-e itthon olyan környezetet teremteni, ahol érdemes maradni, vagy ahová érdemes hazatérni.
A művészeti oktatás nem csupán szakmai képzés. Emberképzés. Érzékenységet, figyelmet, empátiát, kritikai gondolkodást ad. Ezekre nemcsak a művészeknek van szükségük, hanem a társadalom egészének.
A kultúra nem mellékes tere a társadalmi párbeszédnek — hanem az egyik legfontosabb. Ott lehet kimondani azt, amit máshol nem lehet. Ott lehet kérdezni akkor, amikor mindenki válaszokra vár. Ha ezt veszélyeztetjük, vagy ha nem sikerül megvédenünk, akkor nem csupán teret veszítünk, hanem a létezésünk válik okafogyottá.
– Mennyire tartja hozzáférhetőnek a kultúrát a hazai lakosság számára?
– A kultúra nem akkor működik, ha létezik, hanem akkor, ha elérhető. Ha nem kell hozzá külön beavatottság, külön pénztárca, külön bátorság. Ma Romániában sok ember számára a kultúra még mindig távoli fogalom. Fizikailag, anyagilag, nyelvileg. Ezt nem moralizálni kell, hanem megváltoztatni.
Én abban hiszek, hogy a kultúrának nem „leereszkednie” kell az emberekhez, hanem közelebb mennie hozzájuk. Kisebb városokba, falvakba, iskolákba, közösségi terekbe. Több nyelven. Több formában.
Mert ahol kultúra van, ott beszéd van. Ahol beszéd van, ott közösség van. Folytonosság. Ahol közösség van, ott jövő van.
