Megszoktuk már, hogy az augusztus amolyan nyaralós időszak, amikor egy kisváros nemigen tud többet nyújtani a barátokkal töltött esti sörözéseknél. Hasonló gondolatokat forgathatott a fejében az is, aki az augusztus közepi estén, felhagyva a megszokásokkal, inkább karszalagot váltott a Mikó-vár bejáratánál, és a dzsessznek szentelte az egész hétvégét. Valami váratlanra, újra várt – és láss csodát, a Csíki Jazz minden várakozását fölülmúlta.
Kezdetben gazdára váró padok és székek sorakoztak türelmetlenül. Páran egyből megütötték a jackpotot, mások még vártak a nagy Ő-re. „Szívesen láttam volna nagyobb közönséget” – vallotta be a nyitókoncertet adó MindTheGap Trió billentyűse, Ștefan Ormenișan, ám egyedi hangzásuk és energiájuk korántsem árulkodott csüggedésről.
Megérkezés lélekben is
A filmzenére, nu jazzre, fúziós zenére és progresszív rockra emlékeztető trió nem csupán berobbant a fesztiválra, hanem lassan be is vonzta a közönséget. Mesés, álomszerű hangharmóniáik időt hagytak arra, hogy fizikai ittlétünk után lelkileg is megérkezzünk a várudvarba. A fokozatosan épített zenei ívet a tetőpontok követték, majd újra visszasimultak egy nyugodtabb hangzásba. A dobnál ülő Iszlai Tamás lendülete, a hangzásvilágok között biztosan lavírozó Alex Cioată basszusgitáros játéka és Ștefan Ormenișan energiája egyetlen lélegző egésszé állt össze.
Közben a közönség is fellélegezhetett: a macskakőhöz tapadó lábak ritmust ütöttek, a fejek finoman ringtak, a kezek és testek követték a zene lüktetését. Ám nemcsak a ritmus bújt meg a fesztiválozók között, hanem a zenére szabadon alkotó művészlelkek is, akik a trió zenéjével és a közönség ritmustáncával egy spontán összművészeti performansszá olvadtak össze.
Az improvizatív dzsesszhez hasonlóan a kiszámíthatatlanság alakította a zenei atmoszférát, amelyhez váratlanul a valóság is becsatlakozott. A trió éppen A New Beginning című szerzeményét készült eljátszani, amikor a városi zajból kiszűrődő harangszó visszaigazolta ezt a bizonyos új kezdetet: megérkeztünk. A nap utolsó fényei még kapaszkodtak az ég aljába, miközben a várudvarba már beszivárogni készült a szürkület. A székek és padok lassan gazdára találtak.
A balkán dzsessz fűszere
A sötétedés nem fogta vissza a jelenlevőket, inkább felkészítette őket a folklór mentén lüktető balkán dzsesszbulira, amelyet Nicolas Simion hozott el kvintettjével – Fausto Beccalossi harmonikással, Piotr Wojtasik trombitással, Martin Gjakonovski nagybőgőssel, Gabi Matei dobossal és persze magával, a szaxofonos Nicolas Simionnal. Akik épp olyan játékosan csöppentek közénk, mint egy nagyszüleinknél töltött nyár, ugyanakkor éppolyan nosztalgikusan is hatott, mint felnőttként visszagondolni ezekre a nyarakra. Ha pedig már a gyerekkor emlékeit idézte meg, nem mehetünk el amellett sem, hogy a zenekar a Macskarisztokraták jól ismert Scat Catjét és bandáját is megidézte – hiszen minden ember jazzes nem lehet, vagy mégis?
Követve a MindTheGap-et a quintet is fokozatosan építette fel repertoárját, ez azonban korántsem ment a sokszínűség rovására. Akár egy minden lehetséges ízt magába sűrítő fűszer: egyszerre volt csípős, édes és savanyú. Ez a fűszer lassan zenei párbeszéddé alakult: a hangszerek egymásnak feleltek, majd végül egyetlen közös vallomássá álltak össze, amelyben egyszerre szólalt meg mindenki.
A játékos balkán dzsesszt Piotr Wojtasik feleségének, Ana Maria Jopeknek a hangja egy mélyebb, archaikusabb irányba terelte – így vált a koncert valódi balkáni zenei játszótérré. S a Balkánról végül belecsöppentünk otthonunk hangharmóniáiba is: utolsóként a Bartók Béla által Erdélyben gyűjtött, Dudások című népi eredetű dallam csendült fel rendhagyó módon – vagy ahogy a szaxofonos fogalmazott: „eljazzesítve”.
Közös találkozópont
A balkáni élmény után a dzsessz, a hiphop és a groove-os elektronika fúziója vette át a szerepet a magyarországi Jazzbois képviseletében. A Czirják Tamásból (dob), Molnár Bencéből (szintetizátor) és Sági Viktorból (gitár/basszusgitár) álló trió lágy, fúziós harmóniákkal lépett színpadra, és észrevétlenül magával sodorta azokat, akik már a zene ritmusára beszélgettek és kortyolgatták borukat. A Jazzbois pedig pontosan ráérzett erre a hangulatra – a gyorsabb és lassabb ritmusok között szabadon lavírozva formálták tovább az este ívét.
A lendület sem hagyott alább, a hangzás azonban új színt öltött: fiatalos könnyedség, játékos kiszámíthatatlanság és magabiztos spontaneitás töltötte meg a teret. A várudvarból az ég felé pillantva szinte természetes díszletként kínálkozott az augusztusi éjszaka, néhány elcsent hullócsillaggal a háttérben. Közben a fesztiválozók lassan elhagyták ülőhelyeiket, és a tér egyetlen nagy, közös találkozóponttá nőtte ki magát. A poharak újra megteltek, a testek finom, ösztönös mozdulatokkal követték a Jazzbois újszerű és nosztalgikus hangzását.
A dzsessz kavalkádját végül a közös Jam Session koronázta meg, megadva az estnek azt a bizonyos, koncertek végén elmaradhatatlan utolsó cintányércsapást. A Csíki Jazz első estéje ekkor már nem csak koncertsorozat élményét adta: a fesztivál egyetlen nagy, közösen birtokba vett jazzjátszótérré alakult.
