Három kultusz, három egyéniség, három korszak. John Dowland, Bakfark Bálint és Tinódi Sebestyén neve évszázadokkal halála után is szerves része az európai és a magyar zenei örökségnek. Intézmények viselik nevüket, műveiket újra és újra feldolgozzák, életművüket pedig tudományos konferenciák és kutatások vizsgálják szerte a világon. A régizene fesztivál előadásán Kónya István lantművész arra kereste a választ, miért olyan jelentősek a három művészhez kapcsolódó 400, 450 és 470 éves évfordulók.
John Dowland sajátos lantdal-gyűjteményei
Az előadó elsőként John Dowland pályáját idézte fel. Mint fogalmazott, John Dowlandet nemcsak a lantosok ismerik, hanem a komponisták is, mert ő komponistaként is ismert volt. A reneszánszkor legjelentősebb lantos komponistája és énekese, mert állítólag nagyon jól énekelt. A valószínűleg 1563-ban, London környékén született Dowland már tizenhét évesen elszegődött Párizsba dolgozni, itt tért át katolikus hitre is. Később Angliában megnősült, az Oxfordi Egyetemen zenei diplomát szerzett, dalainak kiadásában pedig felesége is jelentős szerepet vállalt. Legnagyobb vágya az volt, hogy Európa királyi udvaraiban is elismerjék, ám éppen Angliában nem tűrték meg a királyi udvarban.
Kónya István arra is rámutatott, hogy Dowland sajátos utat választott. „A művész annak ellenére, hogy a legnagyobb lantos volt, lantműveket nem adott ki, csak lantdalokat” – mutatott rá. A korban ugyanis a lantosok többsége vokális művek hangszeres átdolgozásait, az úgynevezett intavolációkat jelentette meg. Dowland ehelyett önálló lantdal-gyűjteményeivel vált híressé.
Nagyságát már kortársai is elismerték: az angol író Henry Peacham 1622-ben megjelent A tökéletes úriember című művében doktorként említi, és tudásának mélységét, valamint rendkívüli ötletgazdagságát méltatva a kor zeneszerzői fölé emeli. Hírnevét az is bizonyítja, hogy műveit Európa-szerte újra és újra kiadták. Előfordult azonban, hogy mások saját nevük alatt jelentették meg dalait – ahogy az később Bakfark Bálint műveivel is megesett.
Bakfark Bálint a műzenei alkotások mestere
„Lelkünk maga semmi más, mint hangszer, amely, ha a megfelelő számok szerint hangoljuk lelkünket, létrejön az az együtthangzás” – idézett az előadó Bakfark Bálint egyik leveléből. Bakfark Brassóban született 1526 és 1530 között Valentin Bakfark Greff néven. Latin és német műveltséget szerzett, majd Brassó támogatásával Nagyváradra, Szapolyai János udvarába került. Itt ismerkedett meg az itáliai lantmesterekkel: Matthias Mariglianóval, X. Leó pápa egykori lantművészével, valamint Mathias Musicóval, akiktől lantjátékot és komponálást tanult.
Szolgált Gyulafehérváron, majd Krakkóban és Vilniusban, ahonnan európai körútra indult. Albert herceg támogatásával olyan nyomdát keresett, amely képes kinyomtatni kottáit. Bejárta Európa jelentős udvarait és Itáliát is, végül Lyonban jelent meg első lantkönyve. „Ebben a könyvben jelenik meg az egyetlen ismert képe a lantművésznek” – jegyezte meg Kónya István.
Élete második szakaszában Miksa császár udvarából a vallási viszályok miatt Bécsbe, majd Padovába költözött. A pestis azonban őt és második családját is elragadta. „Mindennek ellenére a lantművész az élvonalhoz tartozott: már élete során többször kiadták műveit Párizsban, Amszterdamban úgy, hogy ő erről nem is tudott. Ilyen európai szintű műzenei alkotásokat majd csak Liszt Ferencnél és Bartók Bélánál találhatunk” – jelentette ki az előadó.
Bakfark kultusza a 19. században bontakozott ki Bartalus István munkásságával, majd osztrák és lengyel kutatók is folytatták életművének feltárását. Az első nagy monográfiát Gombosi Ottó írta róla 1935-ben.
Tinódi Sebestyén a históriás lanténekes
Az előadás harmadik alakja Tinódi Sebestyén históriás lanténekes volt, aki 1505 körül született, kiváló latin, német és zenei műveltséggel rendelkezett. Szolgált Török Bálint udvarában, Kassán polgárjogot szerzett, Pozsonyban címert kapott, Nádasdy Tamás ajánlásával pedig I. Ferdinánd nemesi rangra emelte, s műveit Kolozsvárra vitte kiadni.
Kortársai már életében rendkívüli tehetségként tekintettek rá. Oláh Miklós esztergomi érsek 1553-ban nemeslevelének indoklásában így méltatta:„Neked pedig, Sebestyén, megengedte a természet teremtője Isten, hogy az éneklés mesterségében s históriáknak magyar nyelven ritmusokba való ékes foglalásával múld felül a többi korod- és állapotodbeli embereket”.
Tinódi 1556-ban Sárváron halt meg, s még halálát is lírai sorok követték: „Tinódi Sebestyén, megunván immár e földi muzsikát, megtért az égiekhez, hogy ott, az angyalok között sokkalta jobbat tanulhasson; e hónap utolsó előtti napján a sári atyák hamvai mellé helyeztem. Haldokolva pedig még rám parancsolt, hogy én se sokáig maradjak itt, hanem kövessem őt, hogy én is megtanulhassam az égi muzsikát” – idézte Kónya István a korabeli krónikát.
Mint mondta az előadó Tinódi kultusza különösen figyelemre méltó, hiszen emlékezete halála után sem halványult el: költők, zenészek és történetírók nemzedékei őrizték alakját. Nem véletlen, hogy Istvánffy Miklós már 1566-ban úgy fogalmazott: Tinódinak annyit köszönhetnek a pannóniai hősök, mint a görögök Homérosznak.
