Beszélgetés Eszenyi Enikő színész-rendezővel
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, rendező nem először vendégszerepel Kolozsváron, 2009-ben a Lulut rendezte. De amint a bemutatót megelőző sajtótájékoztatón elhangzott: a kolozsvári kapcsolat ennél is mélyebb. Amikor ő volt a Vígszínház igazgatója, kiemelten fontosnak tartotta, hogy a határon túli, kisebbségi színházak rendszeresen bemutatkozhassanak Budapesten. Több mint tíz éven keresztül folyamatos volt az együttműködés a két intézmény között: a vígszínházi társulat Kolozsváron lépett fel, a kolozsvári társulat pedig Budapesten mutatkozhatott be. Ezt szakmailag és emberileg is fontos együttműködésnek tekintette, amelyben nagy szerepe volt Tompa Gábor munkásságának és rendezői kvalitásainak személyes megtapasztalása is – mondta Eszenyi Enikő, akivel a bemutató előtt beszélgettünk.
– Többfelé rendezett Európában, a világban. Milyen Kolozsváron rendezni?
– Valóban sokat dolgoztam külföldön, rendeztem Amerikában, Washingtonban, Szentpéterváron, Prágában a Cseh Nemzeti Színházban, a Szlovák Nemzeti Színházban… Kolozsvár olyan szempontból más, hogy itt magyar nyelven beszélnek, és ez nagy segítség. Itt nem kell tolmács, értik az embert.
Ami az Abigélt illeti, zenés darabot rendezni nem egyszerű, a társulatnak nincs nagy tapasztalata ezen a téren, hiszen nem szoktak ilyen nehéz zenés darabokat gyakran előadni. Ahogy Kolcsár Péter is megjegyezte, zeneileg nagyon igényes ez a mű... Én igyekeztem mindazt a színházi tudást átadni az ifjú nemzedéknek, különösen a lányoknak, amivel én rendelkezem a műfajban.
– Miért az Abigélre esett a választás, ha ennyire nehéz ez a mű?
– Tompa Gábornak volt az ötlete az Abigél, én pedig nagy örömmel fogadtam. Jól ismertem Kocsák Tibort és Miklós Tibort is, aki sajnos már nincs közöttünk, és nagyon-nagyon szeretem ezt a zenét.
– Elhangzott a sajtótájékoztatón, hogy a rendező dolgát nagyon megnehezítette, hogy menet közben csökkent a költségvetés, teljesen át kellett gondolni az eredeti elképzeléseket.
– Valóban nehéz, hogy az ember készül valamire, és amikor ideérkezik, kiderül, minden másképp van. A díszlettervezővel, Bocskai Gyopárral gyakorlatilag újra ki kellett találnunk a díszletet. Ebben a kényszerhelyzetben, egymást inspirálva végül sokkal jobb megoldásra jutottunk, mint amit eredetileg elképzeltünk.
Nagyon nehéz vizuálisan megtervezni egy olyan előadást, amely másfajta színházi jelenlétet igényel. A színész körül másfajta, sokkal nagyobb világot hoztunk létre, mint amit megszokott. Emiatt másként kell játszani, másfajta jelenlétet kíván a szerep, ami nem minden színész számára természetes. Ugyanakkor rendkívül izgalmas élmény: a semmiből, a kreativitás és az inspiráció segítségével valami egészen újat teremteni. Ez igazán nagyszerű érzés!
Hozzátenném: a produkcióban nagyon sok nő szerepel, és ez a női erő számos helyzeten átsegíti a társulatot, ugyanakkor ez nagyon sok érzékenységet, ,,rebbenékenységet” is magával hoz. A mindennapi bioritmus is eltér a férfiakétól, ennek ellenére úgy érzem, sikerült mindenből a lehető legjobbat kihozni.
– A színészek elmondták, olyan érzésük volt a közös munka során, mintha „molekulárisan” érintené őket mindez. Érdekes, plasztikus kifejezés, nem is tudtam mire vélni, de amikor bekukkantottunk a próbára, pont azt érzékeltem, mennyire aprólékosan figyel mindenre és mindenkire, játékra, fényre… az előadás minden molekulájára…
– Igen, láthatták, hogyha nem figyelek rá, akkor nem olyan lesz. Amikor kértem a fényeket és beadták a világítást, minden megváltozott. A színészeknek nagyon nehéz volt, különösen az elején. Ők hozzá vannak szokva a kész díszlethez, ami meghatározza mozgásukat. Itt minden közben alakult. Én már sokszor csináltam hasonlót, de itt azért még nem tudja mindenki, hogyan működik mindez. Úttörő vállalkozás, ezért nem minden szakaszban érthetik, mit szeretnék, ezért nehezebb volt az előrehaladás. Utána viszont összeáll a kép.
– Apropó „női erő”… Ön sikeres színésznő, aki átváltott rendezőnek, ami alapvetően férfiak dominálta munkakör. Hogyan éli ezt meg?
– Igazából nem könnyű nőként rendezni. A próbán is láthatták, hogy „nőként” értek a világításhoz, olyasmikhez, és úgy, ahogy a fiúk esetleg nem értenek ilyen szinten. Az az érzésem, hogy ilyenkor átlépek egy olyan határt, ami nem biztos, hogy jó, viszont menni kell előre. Lehet, hogy most értetlenségbe ütközöm, de biztos vagyok abban, hogy más előadásokban is fogják használni azt a technikát, amit én most megmutattam. Rengeteg akadály merül fel különben ilyen téren, de azt hiszem, hogy majd csak az emlékirataimban fogok erről bővebben beszélni.
– Elmondta, Debrecenben ugyanabba az iskolába járt, amiről Szabó Magda ír. Ebből a puritán városi közegből hogyan lehet ennyire pezsgő látás- és létmódot hozni?
– Mert én nem ott születtem, hanem Csengerben, Szabolcs-Szatmár megyében, ami Szatmárnémetitől alig tíz kilométerre van. Mind a két nagyszülőm Szatmárnémetiben élt. Igazából én kelet-magyarországi vagyok egész lényemben, közelebb születtem Kolozsvárhoz, mint Budapesthez. Ha még valami nagyon összeköt, akkor az épp ez: én is a Szamos mellett születtem. Az édesapámat a Szamosba temettük el, oda szórtuk a hamvait. És én is a Szamosba fogok eltemetődni…
