Szombat reggel 6-kor indultunk Kolozsvárról, hogy kb. 11 órakor a Nyugat-Zsilt elhagyva belépjünk a Retyezát Nemzeti Parkba, ahonnan nekivágtunk az első napi túrának, amelynek célja a 2014 méter magas Jorgován-kő (Piatra Iorgovanului) volt. Rövid gyaloglás után, egy kempinget elhagyva előbb egy szurdokvölgyhöz értünk (Cheile și Scocul Iarului), amely katlanok és különböző függőleges, valamint többszintes barlang emlékét őrizte. Most a meredek, égbenyúló falak között csak a különböző barlangképződési folyamatok nyomai emlékeztettek arra, hogy itt egykor erőteljes barlangképződés zajlott. Víznek nyomát sem lehetett látni, amit nem is nagyon bántunk, ugyanis nagyobb kőzetdarabokon felkapaszkodni nem lett volna egyszerű, ha azok még síkosak is.
A szurdokvölgy kb. második harmadánál Ilie egy jóindulattal ösvénynek nevezhető nyomvonalra mutatott, amelyről nekem a monarchia idejében virágzó csempészet és kémkedés jutott eszembe, és persze a híres, kémnek sem utolsó geológus, Nopcsa Ferenc, aki egykor a Retyezáton keresztül kelt át juhásznak öltözve a Román Királyságba. A kapaszkodó végén, amely meredek volt ugyan, de nem teljesíthetetlen, egy hatalmas mészkőhídban gyönyörködhettünk, miközben a vezetőkből ömlött a szó és áradt a derű. A mészkőhidat elhagyva, juhok járta meredek terepen tovább kapaszkodva, egyszer csak – amikor már azt hihettük, megérkeztünk – egy nagyobb kőtömbről megpillantottuk a távolban a fenséges Jorgován-követ. Azt elérve kicsit elidőztünk annak tetején, de sietnünk kellett, mert egy utánunk pár perccel érkezett párocska hölgytagja fotózkodni akart, s nem fogta vissza magát abban, hogy tudtunkra adja: neki az idő és a napfény drága.
A többieket kissé hátrahagyva én még gyorsan megkerestem egy geoládát, majd a Jorgován-kőről leereszkedve egy idegen, de kedves túrázó hölgykoszorútól egy darab csokit is bezsákoltam. Innen egy darabig a juhlegelőnek használt alpesi tájon haladtunk a nyereg felé ereszkedve, bokáig juhtrágyán taposva. A túllegeltetés itt már évszázados probléma, de mégiscsak egy nemzeti park második legjobban védett körzetében jártunk, ezért a bosszúságom sem volt kicsi emiatt. A nyereg egy adott pontján Ilie jobbra tért és ereszkedni kezdett velünk az egyik oldalon, amelynek bal oldalán egy mély völgy bontakozott ki. Ekkor pillantottuk meg az első zergecsapatot, éppen idejében, mert egyik túratársunk már órák óta zergéket szeretett volna látni. Fenséges látvány lett volna, de meglehetősen távol voltak, így csupán a bakancslistánkon éktelenkedő „Zergét látni” kívánságot tudtuk kipipálni, de értékelhető fotót nem sikerült készítenünk róluk.
Ahogy ereszkedtünk, a törpefenyők egyre sűrűbbek lettek, de Ilie, ismerve a járást, két törpefenyő között valamiféle ösvényt mutatva, ereszkedni kezdett velünk az egyre meredekebbé váló völgyoldalon, mígnem a fenyőerdőt elérve egyszer csak egy mélységes mély völgy jobb oldalán találtuk magunkat. Előttünk, a völgy túlsó oldalán, annak talpán, egy magas sziklaalakzat bontakozott ki: a Templom. Innen az ereszkedés csak egyre meredekebb lett s az erdő egyre sűrűbb. Amikor már tele volt a hócipőnk az ereszkedéssel, egyszer csak kiértünk a jelzett turistaösvényre, ami egy helyi pásztor által motoros járművekkel járható keskeny kövezett út volt. Az egyre szürkülődő késő délutánban körülbelül 2 kilométernyi kellemes sétával elértük a műutat. Ilie itt újabb ötlettel állt elő: „Gyertek, nézzétek meg a barlangot, 4-es számú barlangnak nevezik, itt van 5-10 percre!”. Azt persze nem mondta, hogy jó meredek ösvényen kell a barlangig felkapaszkodni. De a látvány, és főként a képződmények geológiai értelemben vett sokasága megérte a fáradtságot és a barlangban való botladozást is. Innen már csak a kiváló szállásig kellett elautózni, és ott egy gyors vacsora után, némi folyadék elfogyasztásával a napot megünnepelni. Ezen a napon az órám szerint 14 km-t tettünk meg és 999 m szintet küzdöttünk le.
Másnap a Piule-csúcsot (2081 m) vettük célba, de már a bőséges reggelinél világos volt: lesz némi meglepetés. Lett is. Ugyanis az Urzikár-kanyon (más néven Csalános-kanyon) mentén kezdtük a túrát. Ez még az előző napi kanyonnál is látványosabb, és igen jól lehet benne haladni, mert létrákkal és rögzített kötelekkel van ellátva. A meglepetés azonban a hasadék végén ért, ahol egy elképesztő méretű, mészkőből álló függőhíd látványával jutalmazta a túrázót a természet. Innen kezdődött a túra igazán kalandos része, mert ösvényt kellett találnunk ott, ahol valószínűleg sohasem volt, ugyanis járatlan úton haladtunk tovább, hogy 1350 méterről eljussunk az 1850 méter magasan levő gerincig – toronyiránt haladva. Előbb egy csalánokkal sűrűn benőtt szárazvölgyön haladtunk, amelyről balra kitértünk ugyan, hogy zergemódra haladjunk tovább, de végül vissza kellett ereszkednünk a korábban elhagyott szárazvölgybe. Ez felvezetett bennünket egy meredek hegyoldalba, amely Ilie szerint a zergék otthona. Nem is lehetett egyetlen juhtrágyát sem látni, de itt-ott feltűntek a zergék nyomai, majd egyszer csak 5-7 kíváncsi rupicapracarpatica jelent meg magasan, egy sziklapárkányon, hogy sokáig bámulja a zergejárta, fűcsomós meredek oldalon igencsak lassan felkapaszkodó csapatunkat.
Kapaszkodás közben szemünk előtt végig a turistaösvény lebegett, ugyanis Ilie folyton azzal bíztatott: onnan majd könnyebb lesz. És igaza is volt, mert az ösvény egy keskenyebb járdaszerű képződmény volt. Amikor azt elértük, egészen felvidultam, de sajnos nem tartott 5 percnél tovább, mert a széles ösvény hirtelen elfogyott és következett a gerincen haladó csipkés, keskeny útvonal, amelyet mindkét oldalon meredek lejtők határoltak. Ezen haladva értünk el egy meglehetősen meredek tetőt, amelyről az elől haladók azt gondolták: ez lesz túránk célja, a Piule csúcs. Felérve azonban igencsak kellemetlen volt szembesülni azzal, hogy a csúcs még messze van: előbb egy nyeregbe kell leereszkedni, majd újra egy csúcs alá felkapaszkodni, majd egy, az előbbinél kisebb ereszkedővel elérhető újabb nyereg után lehet felérni a csúcsra.
Az előzményeknek is köszönhető, hogy a csúcson katartikus élmény fogadott. Körülbelül 30 perces pihenő után következett az ereszkedés. Kezdetben a gerinc mentén, mint a rendes, szófogadó, túraösvényt követő alpesi turisták, majd egy hirtelen balra téréssel völgy iránt le az oldalon: előbb az alpesi legelőn, majd a sűrű törpefenyők között, az ösvényt csak sejtve ereszkedtünk, amíg elértük az erdőt. Egész nap azzal ijesztgetett Ilie, hogy az erdőben az ereszkedés nem lesz jó, mert sok a kidőlt fa. De szerencsére az augusztusban itt szervezett terepi futóverseny miatt az ösvényt megtisztították. Így nagy és kellemes volt a meglepetés, bár olyan meredeken kanyargott lefelé az ösvény, hogy futó legyen a talpán, aki felfelé azt futásnak nevezhető mozgásformával megjárja.
Viszonylag hamar és szerencsésen értünk le a műúthoz, ahol az autókat hagytuk. 11,6 km és 1032 m szintkülönbség megtétele után autóba szálltunk és a kincses város felé vettük az irányt. Miközben az egykori bányásztelepüléseken haladtunk át, sajogni kezdtek az izmaink, de mégis arról társalogtunk, hogy mikor jövünk vissza legközelebb. Kertész Levinek a szervezésért, a túratársaknak a közösen megtett távért jár köszönet. Ilienek az önzetlensége és az élmények mellett külön köszönhetjük azt is, hogy szeret kevésbé járt útvonalakon vagy új utakon járni. Sokáig maradjon meg ez a jó szokása!
