Az ügy azért került a bíróság elé, mert egy gazdaság közelében élő lakónak feltűnt, hogy a tehenek és a szamarak nem teljes csendben végzik mindennapi mezőgazdasági tevékenységüket. Pontosabban: kolompok lógnak a nyakukban, és ezek időnként hangot is adnak ki magukból.
A lakó panaszt tett. Mi mást tehetett volna egy olyan világban, ahol a vidéki életforma egykor természetes hangjai lassan zavaró környezeti tényezővé válnak? A svájci igazságszolgáltatás pedig nekilátott megfejteni az emberiség egyik legfontosabb kérdését: mennyi kolompolást bír el egy civilizált ember?
A válasz megszületett. A tehén kolompolhat. Neki még jár egy kis szabadság. A szamár viszont nem, ő jobb, ha csendben marad.
A bíróság szerint a szarvasmarhák kisebb kolompjainak hangja nem jelent olyan mértékű zajterhelést, amely indokolná a teljes tiltást. Ráadásul a kolomp nem valamiféle fölösleges paraszti dísztárgy. Hagyomány, és van gyakorlati haszna is: a gazda könnyebben megtalálja az elkóborolt állatot, illetve a hangból tudhatja, hogy merre járnak a jószágok.
Vagyis a tehén egyelőre maradhat a saját kulturális örökségénél. Kolompolhat. A borjak viszont már nem feltétlenül. Nyilván nem lehet mindent egyszerre megengedni. A szamarak pedig végképp felejtsék el a kolompot. Nekik a bíróság szerint nincs rá igazán szükségük, ráadásul érzékeny a hallásuk is. Ha a gazda tudni akarja, hol tartózkodik a szamár, ott a GPS.
Milyen szép is a fejlődés. Régen a gazda meghallotta a kolompot, és tudta, merre jár az állat. Ma műhold kell hozzá.
Az egészben talán nem is a kolomp a legérdekesebb. Hanem az a világ, amelyben egy tehén nyakában lógó kolomp hangja elegendő ahhoz, hogy az ember bírósághoz forduljon. Mert persze érthető: az ember nyugalmat szeretne.
Csak hát van egy apró bökkenő. Ha valaki olyan helyre költözik, ahol tehenek legelnek, talán számítani lehet arra, hogy a környék nem úgy működik, mint egy könyvtár olvasóterme. A vidéken ugyanis vannak állatok. Az állatok pedig – bármilyen meglepő – hangot adnak ki. A tehén bőg. A juh béget. A disznó röfög. A kakas kukorékol. A traktor pedig, különösen egy régebbi darab, nem kér elnézést azért, hogy reggel hatkor beindítják. Ez eddig nem zajszennyezés volt. Ez volt a vidék.
De azért van jó hír is. A svájci bíróság legalább kimondta: vidéken nem jár automatikusan a teljes csendhez való jog. A mezőgazdasági tevékenységgel együtt járó zajokat bizonyos mértékig el kell viselni. Ez azért fontos. Mert könnyen eljuthatunk oda, hogy egyszer majd a gazdának előzetesen be kell jelentenie az állatainak várható hangerejét.
„Tisztelt Hivatal! Holnap reggel 5 óra 45 perckor a gazdaság területén egy kakas várhatóan kukorékolni fog. Kérjük a szomszédok megértését és türelmét.”
Aztán jöhet az engedélyköteles tehénbőgés. A juhok esetében pedig talán bevezetik a bégetési kvótát. A szamaraknak meg marad a GPS.
Lehet ezen nevetni. Sőt, érdemes is. De a történet azért kellemetlenül ismerős. Európa számos vidékén egyre gyakrabban ütközik egymással két világ. Az egyik számára a vidéki környezet elsősorban életforma és gazdálkodási tér. A másik számára ugyanaz a vidék csendes, idilli lakóhely, ahol kellemes a panoráma, tiszta a levegő – és lehetőleg semmi sem zavarja meg a nyugalmat. Csak éppen az idillt valakinek elő is kell állítania. A mezőt valaki le kell kaszálja. A tehenet valaki meg kell fejje. A húst valaki meg kell termelje. A földet valaki meg kell művelje. És néha – bármilyen botrányosan hangzik – egy tehén még kolompol is. Svájcban most legalább egyelőre megmaradhatott neki ez a joga. A szamárnak viszont nem.
Így állunk tehát 2026-ban: a tehén még megszólalhat, a szamár már csak GPS-en követhető. A kérdés már csak az, hogy mikor jutunk el odáig, hogy a gazdának is előírják: a saját földjén, a saját gazdaságában csak előzetes zajengedéllyel szólalhasson meg?
