BASA EMESE
Amint arról a Szabadság 2021. július 10-i számában beszámoltunk, a magyarországi, nagyvázsonyi székhelyű Pontes Közhasznú Alapítvány a Fiatalok Társadalmi Szerepvállalásáért kezdeményezte, hogy a kenyérmezei csata idei, 542. évfordulója alkalmából Kinizsi emlékparkot létesítsenek: a helyszín a Királyföld nyugati oldalán, Fehér és Hunyad megye határánál, a Maros déli partján található, a helyet pontosan fel lehet mérni, mert az ütközet helyén az erdélyi vajda kápolnát építtetett, s ennek maradványai egészen a 20. századig megmaradtak. Az alapítvány képviselői tavaly átvették a területet, akkor úgy nyilatkoztak: céljuk, hogy ne csak megmentsék a mementóként ott maradt templomromot, hanem olyan emlékparkot, táborozóhelyet alakítsanak ki, amely a maroknyi, de élettel teli szórványmagyarság, valamint a turisták számára hangulatos találkozóhely, továbbá a kenyérmezei csatának méltó emlékpark is lehet. Majd szintén tavaly, októberben a kezdeményezők le is fektették az emlékpark alapkövét, és méltó módon megünnepelték az eseményt.
2021 májusában a Gyulafehérvári Református Egyházközség eladta a tulajdonában levő telket és ingatlanjait a Pontes alapítványnak, amelyik felvállalta az emlékpark kiépítését, turisztikai népszerűsítését, sőt, amint azt korábban nyilatkozták, az összeomlás veszélyeztette műemlék templomtorony sürgős restaurálását is vállalták.
Csakhogy a kezdeményezőknek akkor még halvány sejtelmük sem volt arról, hogy a helyi önkormányzat az 1990-es években – az 1991/18-as földtörvény kiskapuit kihasználva – minden jogalap nélkül szétosztotta a református egyház tulajdonát képező területet, persze anélkül, hogy az egyházat erről előzőleg megkérdezte volna, vagy egyáltalán felvette volna a kapcsolatot az egyházzal, értesítette volna bármiről. Ez valójában azt jelentette, hogy az 1948–1990 között sosem államosított egyházi birtokot külterületté nyilvánította, majd több helyi lakosnak birtokíveken szétosztotta. Tette ezt úgy, hogy közben teljességgel mellőzte, egyszerűen figyelmen kívül hagyta a belterület „nyomait”, azaz a műemléknek számító középkori tornyot és a református temetőt. Erre a területre telekelte rá – jogtalan topográfiai beazonosítással – két birtokív-tulajdonos az ezen módszerrel birtokolt telkét. Egyikük épp a temető sírkövei fölött alakította ki új birtokát.
A megdöbbentő törvénytelenség (mondhatni modern államosítás, illetve újkori kisajátítás) akkor derült ki, amikor Andrei Octavian Căstăian helyi tanácsos – az új „temetőtulajdonos”, Alkenyér (Şibot) egykori Pro Románia párti polgármesterjelöltje – kérte a 2021. május 20-án kelt (a református egyházközség és a Pontes alapítvány) adásvételi szerződés megsemmisítését azzal az indoklással, hogy ő a telek új tulajdonosa. Emellett a román országos sajtóban a magyarokat rágalmazó számos újságcikk megírásához és televíziós adások készítéséhez járult hozzá, már legalább száz éve leáldozott impériumok újralakulását vizionálva a telke végén található református temetőn... Ehhez Fehér megye egyik szenátorának hathatós segítségét kérte és kapta is meg.
Ügyvéd: a terület mindig az egyház tulajdona volt
Az új jogi helyzet, amely a szórványban majdnem általánosnak mondható tulajdonjogi vitákat feltételezett, arra a belátásra késztette a kialakult helyzet miatt aggódó feleket, hogy közös megállapodással bontsák fel az adásvételi szerződést, ami meg is történt: Karácsonyi Márton Attila nagyenyedi közjegyző a felek kérésére jogszerűen felbontotta a szerződést. Ezt követően az alapítványnak visszaadták a 6500 euró vételárat, de a torony restaurálásról és az emlékpark létrehozásáról, a korábbi közös szándéktól vezérelve, a tulajdonukat jogosan védő reformátusok nem mondtak le.
Ladányi Árpád Csaba gyulafehérvári ügyvéd, az RMDSZ Fehér megyei elnöke már a kezdettől bármiféle ellenszolgáltatás nélkül elvállalta az ügy intézését. Érdeklődésünkre elmondta: már megfogalmazta a kérelmet, és néhány napon belül fellebbezést nyújt be a bíróságon. Szerinte a helyzet egyértelmű: „Ez az ingatlan mindig a református egyház tulajdonát képezte és képezi, soha nem volt kisajátítva, államosítva, kollektivizálva. Az egyháznak telekkönyvi kivonata van erről, amivel ezt bizonyítani tudja.”
A szóban forgó ingatlan a telket és a rajta található három A kategóriás műemléket foglalja magába, jogilag egy jószágtestet képez. Az a visszás helyzet állt elő, hogy mivel Bokajalfaluban és a környéken mintegy 50 éve nincs református gyülekezet, a helyi önkormányzat az 1990-es évek után úgy ítélte meg, hogy szabadon gazdálkodhat az egyház vagyonával. Ennek alapján kiállított néhány birtoklevelet, amelyek részben fedik az egyházi birtokokat is. Ezek közül kettőt telekeltek. Így bár a református egyháznak eredeti és megterhelések nélküli telekkönyve van, most már másoknak is van birtoklevelük, valamint telekkönyvük. Ezt a nem hétköznapi problémát talán tisztázhatja az igazságszolgáltatás, olyan körülmények között, hogy a polgármesteri hivatal 2021-ben kataszteri nyilvántartásába vette az egyházi birtokot (a műemlék templomot, a temetőt és a parókiát), létezéséről és adómentességéről hivatalos igazolványt állított ki.
Ladányi Árpád ügyvéd szerint több szempontból is furcsa jogi esetről van szó. Először is, mivel az ingatlan soha nem volt államosítva, a református egyház tulajdonjoga soha nem szűnt meg, ezért nem is volt szükség visszaigényelni, a földtörvény nem vonatkozik rá, mivel a birtoklevelek nem képezhetik a földtörvény tárgyát. Másrészt, a törvény külön szabályozza a kiemelt értékű műemlék ingatlanok adásvételét, amelyek esetében az illetékes hatóságoknak elővásárlási joguk van. Mivel a szóban forgó területen három A kategóriás műemlék található, már csak emiatt sem osztogathatta el „csak úgy egyszerűen” az önkormányzat az egyházi doméniumot. „Ezzel szemben mi teljes mértékben betartottuk a szabályozást, értesítettük a hatóságokat, beleértve a megyei örökségvédelmi hivatalt is, akik nem éltek elővásárlási jogukkal. Tehát ez nem volt eltitkolt adásvétel részünkről, minden, ami megjelent a román sajtóban, az rosszindulatú félrevezetés” – hangsúlyozta Ladányi Árpád. Hozzátette: „Az egyház soha nem mondott le erről a területről, most sem mondunk le róla és a végsőkig ki fogunk állni, hogy tulajdonjogainkat gyakorolhassuk”.
Az ügyben megkerestük Gudor Kund Botond gyulafehérvári lelkipásztort, a nagyenyedi református egyházmegye esperesét is, aki hangsúlyozta: „Ilyen esetekben szoktam felhívni a figyelmet arra, hogy tipikus dél-erdélyi szórványtörténetről van szó, amikor kihúzzák a lábunk alól a földet”. Az esperes szerint a bokajalfalusi eset, amikor a tulajdonos egy másik területet azonosít(tat)ott be, tipikus mintapéldánya annak a korrupciós folyamatnak, amely a földterületek birtokleveleinek kiállítása körül zajlott az 1990-es években, sőt 2000 után is.
Több, az eljárási módszerekben összefüggő, jogszerűtlen esettel is szembesült az egyházközség a világjárvány idején, amikor arra ébredtek, hogy megmagyarázhatatlanul, egyik napról a másikra elvettek tőlük és az önkormányzatokra írattak területeket – az európai uniós szabályok alapján végrehajtott újratelekelés, kataszter felállítása ürügyén, EU-s forrásokat felhasználva –, például a vingárdi és a marosszentimrei – amúgy soha nem államosított – református temetőket. Csupán nem alkalmazták a törvényi előírást, éspedig azt, hogy amennyiben a telektulajdonos székhelye más településen van, azt kötelezően be kell hívni az újratelekelést végző bizottság elé, hogy telkét jogszerűen igazolhassa. Az ilyen esetek elsősorban ott fordulnak elő, ahol elfogyott a magyar közösség, és nincs, akinek őrködnie az egyházi örökség fölött. Vagy ha mégis van valaki, akkor egyéb érdekek mentén „elfelejtik” megszólítani az egyébként jól ismert és a törvény előírásai szerint kötelezően behívandó egyházi hivatalos képviselőt.
A gyulafehérvári egyházközség kis egyházi közösségnek számít, és a megye területének 25%-át, tehát kiterjedésében is jelentős területet fed le. Nem rendelkezik akkora anyagi erőforrással, hogy minden problémát jogilag és anyagilag kezeljen, bár erre nézve hatalmas lelki és anyagi erőfeszítéseket tesz. Amikor pedig baj van és „a csontvázak kihullnak a szekrényből” – ahogyan az esperes fogalmazott –, akkor hosszas és költséges perek várnak rájuk, amelyeknek a végkimenetele kétséges, még akkor is, ha tulajdonjogilag a helyzet teljesen világosnak tűnik.
A Kinizsi park mindenkié lett volna
A bokajalfalui/kenyérmezei történet jól indult, hiszen a megyei tanács, a megyei műemlékvédelem, sőt a jelenlegi bokajalfalui önkormányzat is támogatta a turisztikai célokat népszerűsítő emlékpark ötletét.
„A templomtorony restaurálásának, a Kinizsi park létrehozásának egyformán örvendhetett volna román, magyar, német vagy bármely nemzetiségű ember, hiszen a turizmus és a turisztikai útvonalak európai reneszánszát éljük. A közös sors és történelem közös érdekek megtestesítője lehetett volna, igazi európéer módon” – mondta Gudor Botond. A szórványban mégsem egyszerű bármit is eltervezni, hiszen akármikor felbukkanhatnak előreláthatatlan, abszurdnak tűnő akadályok. És mint ebben az esetben is, azonnal végigzongorázzák azt a nacionalista partitúrát, amely a nacionál-kommunizmus máig hatásos módszereit felhasználva, a bűnösből ártatlant farag.
„Az igazság egyértelmű: az eredeti tulajdonost hagyták tulajdona nélkül” – vonta le az érvényes bokajalfalui birtokív tulajdonában a következtetést Gudor Botond, aki hangsúlyozta: az ehhez hasonló peres ügyekbe a gyulafehérvári egyházközség anyagilag akár bele is pusztulhat, szerencsére Ladányi Árpád ügyvéd pro bono elvállalta a jogvédelmet. Ez pillanatnyilag a sok peres ügy mellett nagy segítséget jelent.
Mindkét megkérdezett megerősítette: nem adják fel a küzdelmet, sőt csütörtökön, október 13-án, a kenyérmezei csata napján megemlékezést tartotta a helyszínen.
A kenyérmezei csata emlékezete a bokaji öregtorony aljában
GUDOR BOTOND
„Emlékek nélkül népeknek híre csak árnyék” – írta Vörösmarty Mihály. Ennek jegyében indult el október 13-án a Ladányi Árpád ügyvéd-főgondnok és Gudor Botond esperes által szervezett Kinizsi-biciklitúra, közösségünk így kívánt megemlékezni az 543 évvel ezelőtti kenyérmezei csatára. Az idei zarándoklatot rendhagyó módon a bokajalfalui (Kenyérmező község) öreg református tornyának düledező lábánál és három sírkő keretezte temetőjének magaslatán zártuk. Ez a 13. műemléknek számító torony előtti panoráma csodás, mert rátekint a Kenyérmezőre, amelynek a síkján Báthory István vajda, Brankoviç despota és Kinizsi Pál együtt a magyar, román, német, olasz harcosokkal európai hírű győzelmet aratott a törökök felett 1479. október 13-án. A biciklitúrán mintegy nyolc személy vett részt (Csombord, Décse, Szentkirály, Gyulafehérvár, Vajasd, Abrudbánya, Tövis képviseletében), akikhez kocsival érkezők is csatlakoztak. Az útvonal az Alvinc–Bokajalfalu (20 km) közötti szakasz volt.
A Kinizsi-biciklitúra résztvevői
A templomtorony mellett a 18 főnyi csapat, Varga Árpád segédlelkész és Gudor Botond esperes segítségével felelevenítette a csatát, amelynek hadoszlopait (Isa bég, Oglu Malkocs, Brankoviç, Báthory, Kinizsi) a torony melletti magaslatról képzeletben rá lehetett vetíteni a Maros övezte kenyérmezei síkra. Szemügyre vettük a még álló sírköveinket, felirataikkal együtt, az egyre jobban düledező és végnapjait élő öregtornyot, valamint az ügyünkkel kevésbé jó szándékú szomszéd helyfoglalásának nyomait: a rögtönzötten odahelyezett hintát, padokat, asztalokat. A győztes csaták hangulatát idézve imádságos és óvó kézzel fogtuk közre népünknek halódó és kallódó emlékeit, azt remélve, hogy szebb napokat is láthat a turizmus számára oly gyönyörűen kihasználható marosmenti környék és műemlékei. Reméljük, a közös történelem és a tulajdonjog alkotmányos garantálása, a csata emlékének és a műemlék restaurálásának is elégséges garancia lesz.
Ennek jegyében jelezte Ladányi Árpád egyházmegyei főgondnok, politikus és ügyvéd, hogy tegnap reggel letette a törvényszéken a keresetet, amelyben a református templomtoronyra, a templom nyomvonalára, a temetőre és a parókia pincéjére szerintünk jogtalanul kiállított birtokíveket és telekkönyveket megtámadta. Ez a szórvány harca az itt-ott felbukkanó elesettségünkkel szemben, amelyben lelki és anyagi erőforrásokat kell mozgósítani közösségi vagyonunk megóvására. Azzal a reménnyel zártuk a napot, hogy Kinizsiék és a kenyérmezei csata emléke arra figyelmeztet, hogy győzni csak jó szándékú emberekkel együtt lehet. Másképp – nemzetiségtől függetlenül – emlékeink eltűnnek, és hírünk csak árnyék marad.
Fotók: Gábor Ferenc, Ladányi Árpád
