Előszó
A második i néma, mint a p ebben a szóban: Psmith. Szóval egy könyvhöz írtam előszót, és eltűnődtem, ki a kolozsvári. Abban a kötetben mindenki, aki itt született, például Bolyai János. Már ez elég megrázó. Kós pedig NEM, hiszen ő nem itt.
Ugyanígy: kolozsvári Szendy Ilka? Az írója itt született és itt él, de hát Ilka jajdoni. De hát hol van Jajdon? Fodor Sándor viszont nem Kolozsváron született, de azért...
Az ilyenek hoztak lázba, valóság és fikció keveredése és összenövése. És még sok minden, nagyon sok, aminek zöme, mint általában, írás közben fog kiderülni. Hogy mást ne mondjak, Lulu, a város közismert és -kedvelt őrültje irodalmi figura volt, még mielőtt bárki megdrámázta volna.
Úgyhogy belevágok. És pillanatnyilag azon vívódom, ki legyen az első.
Álom az ezüsttálcán
Végül velük kezdem, a Zokogó majom torokszorító párjával. Bálint Tibor annyira kolozsvári, hogy kolozsváribb már nem is lehetne, Böske és Hektor közül viszont inkább az előbbi. Annyira egyek, hogy külön-külön alig lehetne emlegetni őket, annyira egyek álomban, naivitásban, álmodozásban, mesevilágban. Hektor leginkább pincér, Böske leginkább könnyű lány, de még a testét is valami egyéni, valahol csak az ő számára tartogatott boldogság jegyében adja oda szinte bárkinek.
Vitályos Ildikó olyan szépen játszotta el ezt a kívül-belül gyönyörű teremtést... És itt van Kolozsvár is, tessék: „Mily kellemes volt így ringatózni, gőztől fellazított testtel és idegekkel, miközben a ló patája ütemesen csattog a kövön, mint valami hatalmas ezüsttálcán; bejárta ő már Toronyát-Boronyát, de ezt az örömöt csak idehaza érezte; szólt a fiákeresnek, hogy kerülje meg kétszer a Mátyás-szobrot, aztán a Wesselényi Miklós utcában, a Gólya-áruház körül hajtson a járda mellé…” Krúdy és Márai Kolozsváron; de csupán a színvonal, semmiképpen sem az epigonizmus okán. Az életben Isten tudja, hogy van; az irodalomban nincs szebb álom, mint amelyik olyan, mintha hiába valósult volna meg.
