Villámvignetták
A Látó mellett, amely a fő munkahelyem, megmaradt az egyetem, a Prospero sorozat, a fordítások. Doruval, akivel a feleségén, Mihaelán keresztül ismerkedtem meg még Kolozsváron, kiadtuk a beszélgetőkönyvünket.
Az ICR-nél nem folytattam a munkát – úgy láttam, az én szerepem befejeződött, ráadásul Misinek felmondtak, pedig nála jobbat nem hiszem, hogy remélhet az intézet vagy az RMDSZ. A Lector kiadónál létrehoztuk a Transylvania Express sorozatot, melyben többidentitású környezetben játszódó román művek jelennek meg, az első éppen Doru regénye volt. A Literomanián hetente írom a jegyzeteimet, és létrehoztam egy ABCentenar nevű blogot az együttélésről. Ennek a közvetítő szerepnek köszönhetem az olyan fáradtolaj-poénokat, mint hogy „te román vagy, ugye?” Persze, válaszolom derűsen.
Két év együttélés után úgy döntöttünk, most már elég tiszta a lelkem ahhoz, hogy Epricsekkel összeházasodjunk. Nem akartunk nagy lagzit, Ágotát hívtuk meg, és három házaspárt: Ágiékat Vásárhelyről, Móniékat Grazból, és Lutráékat Kolozsvárról – ők végül nem jöttek el. Rendeltünk egy hidegtálat a Petrytől (egyik alkalmazottjuk éppen fölöttünk lakott), és egy tortát, rajta egy toll, egy ecset és egy paletta díszelgett, én pedig egy egyedi gyűrűt és fülbevalót. Ünnepek között történt, egy kegyelmi órán.
Lobog a világ
Az életembe röpülő színek költöztek, én pedig egy olyan környezetbe, ahol sok a piros, a vörös, a pipacs, a láng. Környezetet mondok, mert Zilahon is így volt, meg itt, Vásárhelyen is.
Ma ezt vettem – jött haza Epricsek nevetve egy nap egy tükörtojást ábrázoló tükörtojás-kiszedővel vagy mivel, sose láttam ilyent, de nagyon hasznos már lelkileg is. Ezeknek a kiszedőknek köszönhetően érzem jól magam itthon.
Amikor megkérdezik, megszoktam-e Vásárhelyen, mindig azt válaszolom, persze, megszoktam. Hiszen itt élek, itt vár a mézeskalács-házikó, és nehéz elmagyaráznom, hogy nekem hiányzik a folyó, amely kettészeli a várost, a Sétatér a közepéről, és egyáltalán, minden, ami nem Kolozsvár – negyvenkét évet nem lehet csak úgy kitörülni. De mint mindenhez, ehhez is úgy állok hozzá, hogy rajtam is múlik a világ, amelyet látok.
Két intézmény is segített a beilleszkedésben: a színház és a rádió. Mindkettőnek dolgoztam már, és dolgozom még: a facebookolók láthatják, ahogy hetente megosztom, miről tartok könyvajánlót. Erről a pár percről visszajelzések érkeznek, könyveket kapok, érzem, hogy nem vagyok egyedül.
El ne felejtsem Ungváriékat, akik kezdettől cinkosaink lettek, Epricsekkel egyetlen pillanatra sem éreztették, hogy meg kellene felelnie nekik, mindig barátságosak, közvetlenek és vagányak. Vagy a többieket, akiket felsorolni is nehéz, és akikkel az alatt a négy év alatt barátkoztunk igazán vagy egyáltalán össze, amióta itt élünk.
