Az első Nádasdy-vers tavaly márciusban, telitalálatként érkezett meg az életembe. A Maradni, maradni pontosan akkor jött, amikor semmi mást nem szerettem volna, csak a folyamatos változás közepette maradni egy helyben, változatlanul. Aztán az első karanténos könyvrendelés alkalmával be is szereztem a költő legújabb verseskötetét és hát, azóta a Jól láthatóan lógok itt táskában, bőröndben, kabátzsebben kísér mindenhová.
Az ok, amiért olyan fontossá vált számomra ez a könyv, egyszerű: szinte minden velem történő helyzetre és felbuggyanó érzésre van benne egy vers, ami jó rá. Igen, ez a megfelelő kifejezés: jók a hangulataimra ezek a versek. Nem dédelgetnek, nem teszik szebbé a világot és nem is szakítanak ki a valóságból, sőt: egészen közel hozzák. Együtt rezonálnak a történésekkel, hol azzal segítve, hogy lenyugtatnak, hol pedig azzal, hogy meghökkentenek, pillanatnyi befékezésre késztetnek.
A kötet versei ugyanis bizalmasak, meghitten személyesek, a költő sajátjai a szó legjobb értelmében, de közben mégis bárki magáénak érezheti őket. Egyszerre van bennük elmúlás és létösszegzés, élni akarás és olyan apró mozzanatok, szeletek, amelyektől az élet élet.
A sok elcsépelt rím és érzés között egyre meglepőbb, ha egy szerző a verseiben különleges és egyedi módon tudja ábrázolni a szerelmet, a létezést és az elmúlást. Nádasdy ezekben az állapotokban nem a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket láttatja, hanem a hétköznapi pillanatokat, amelyekben felsejlenek.
Letisztult és mérhetetlenül őszinte, történetmesélő versek gyűjteménye ez a kötet, ami néha úgy „nyilall, mint bordatöréskor a köhögés”, és éppen ezért olyan nélkülözhetetlen.
(A borítókép a szerző felvétele)
