Szülői mindennapjaink szerves része ez a filmekből ismert stratégiai játszma, ugyanis másokhoz hasonlóan nálunk sem megy minden zökkenő- vagy hiszti-mentesen. Ha egyik vagy másik gyermekünkkel nem válik be a meggyőzési stratégiánk, igyekszünk bevetni a másik szülőt is a harcba, hátha sikerül időben dűlőre jutni, és nem kell elkésnünk, vagy minden a helyére kerül, esetleg nem telik el úgy egy fél nap a hétvégéből, hogy valaki duzzog. Adódnak azonban olyan helyzetek is, amikor már ez a filmekből eltanult trükközés sem válik be, ilyenkor aztán megelégszünk a túléléssel, s mindenki megpróbálja ott kifújni magát, ahol lehet: Apa a fészerben, Matyi a legói között, Panna az ágyában, Anya pedig ott, ahol senki sincs éppen.
A jó zsaru–rossz zsaru stratégiában azonban hamar kialakulhatnak a jól bevált (begyakorolt?) szerepek, s könnyen megesik, hogy Anya vagy Apa mindig ugyanazokat a köröket futja. Iskola/óvodaidőben legtöbbször nekem jut a rossz zsaru szerepe, hiszen én vagyok az, aki hajcsárként lesi az órát, és próbálja betartatni az időpontokat, hogy mindenki kipihenje magát, s időben eljusson oda, ahova kell. Belátom, előfordul, hogy a játékra már nem jut idő, fáradtak vagyunk, s könnyebben elszakad a cérna, de igyekszem logikusan elmagyarázni, hogy miért nem lehet este 9-kor belefogni valamilyen játékba. Persze, ilyenkor a józanész mit sem használ, ömlik a panasz, folynak a könnyek, hogy már megint nem enged Anya játszani. Arról persze nem szól a fáma, hogy közösen döntöttük el: a játszótérre megyünk vagy bicajozni, s megbeszéltük, hogy nem fér bele minden abba a pár délutáni szabad órába. Mint kiderül: mindhiába. Már megint Anya a rossz.
Apa ilyenkor megígéri, hogy másnap megpróbáljuk jobban megszervezni a délutánt, vagy kitalál valamit, amitől a kismanók lenyugszanak. Legtöbbször számomra is megkönnyebbülés, ha késve is, de sikerül mindenkit ágyba tenni. Reggel persze újra indul a mandula: Anya hajnalban ébreszti az aprónépet. A későn fekvők pedig álmosan protestálnak, s már megint Anya a rossz, hogy nem hagy aludni. De én vagyok a mumus olyankor is, amikor a szétdobált ruhák, játékok, írószerek, kézműves kellékek összeszedésére szólítom fel őket újra meg újra, pedig jól tudják, hogy minek hol van a helye, s a ha ők nem raknak rendet maguk után, nekem kell majd, és ezzel kevesebb időm jut a közös játékra. Tudom, az élet ilyen, muszáj felvállalni, betartatni a szabályokat, hogy működni tudjunk, az azonban újra és újra rosszul esik, hogy valahogy az esetek nagy részében nekem jut ez a fránya rossz zsaru szerep. Titokban azonban abban reménykedem, a vakációban könnyen újratanulom majd a jó zsaru szerepét, és sikerül elérni, hogy a gyermekeim ne az ünneprontó hajcsárt lássák bennem – legalább egy ideig. Aztán kezdődhet minden újra, s hátha sikerül majd kicsit érettebben kezelni a helyzeteket.
