És igen, ez történt, megtörtént: helyi idő szerint este fél hét körül tűz ütött ki a párizsi Notre-Dame-ban, amely félelmetes gyorsasággal harapózott el, s szemmel láthatóan valósággal felemésztette tetőszerkezetét. A híradók hosszú órákon keresztül közvetítették, s kommentálták a katasztrófát, szakembereket szólaltattak meg a tűz terjedésének várható mértékéről, megfékezésének lehetséges módjairól. Elhangzott többek között az a megállapítás is, hogy a tartószerkezet gerendái több évszázadosak, így a tűz úgy tombolhat benne, mint egy öreg erdőben…
Meggyőződésem, hogy világszerte emberek százezrei a legkülönbözőbb kommunikációs csatornákon a döbbenet és rettenet elegyével figyelték, hogy mi történik Párizsban, megmarad-e, pontosabban, marad-e másnap reggelre még valami még a több mint 850 éves székesegyházból. És joggal: az apokaliptikus hatású felvételek teljesen megfeleltek a valóságnak, a végső következményeket pedig nemigen lehetett előrelátni. Aki még nem látta a maga valójában a Notre-Dame-ot, úgy húzhatta fejére a takarót, hogy nem biztos, hogy láthatja majd a továbbiakban, legalábbis nem abban a formában, amelyben eddig ismerte a világ.
A tüzet keddre virradóra sikerült megfékezniük a megfeszített erővel dolgozó tűzoltóknak, és hajnalra lehetett már némi megnyugvást találni abban, hogy bár a tető teljesen leégett, a templom kőfalai, és jellegzetes homlokzati tornyai kibírták a pusztító elem dúlását.
Figyelmetlenség, óvatlanság, gondatlanság? Hiba vagy vétek? Égi jelzés, vagy ördögi közjáték? – sokan sokféleképpen próbálnak immár magyarázatot találni arra, mi okozta a katasztrófát. Egyelőre baleset gyanújával indult vizsgálat, amely a hatóságok szerint esetleg azzal hozható összefüggésbe, hogy a székesegyház egy jelentős része felújítás alatt áll…– írta tudósításában a BBC. Bármilyen kiváltó ok állna a háttérben, úgy tűnik, a párizsi Notre-Dame-ot az emberi és az emberfeletti, védőszentje és a körülbelül négyszáz tűzoltó áldozatos munkája menthette meg csak a teljes összeomlástól.
A történtek kapcsán talán érdemes elgondolkodni néhány dolgon… Egyrészt azon, hogy a francia gótika csodálatos emléke, az istenháza, amelybe több mint háromnegyed évezreden át jártak az emberek imádkozni, ünnepelni, gyászolni, ahova örömüket és keservüket vitték, amely megsínylette a francia forradalmat, de nagyrészt sértetlenül túlélte a két világháborút, csaknem elpusztulhatott egy tűzesetben, a mi modern 21. századunkban.
A Notre-Dame „Párizs szíve-lelke” – fogalmazott egy szemtanú a BBC tudósításában; és ezen túlmenően, olyan műemlék, amely a világörökség kincse, emberi civilizációnk értéke, amelyhez személyes sorsok, legendák, történetek, emberi életek számtalan szála és emléke kötődik. Nem véletlen, hogy az állandóság, a megmaradás jelképeként épült be a köztudatba, hiszen évszázadok pörögtek le, generációk váltották egymást, s a Notre-Dame eddig rendületlenül áll(t) helyén a város szívében.
Mondhatnánk azt is, hogy a vélt állandóság közepette tulajdonképpen bármi megtörténhet... A Notre-Dame-ot ért katasztrófa hallatán is az „ugyan már” volt ugyan az első reakcióm, de a híradásokkal járó összegzésekből az is nyilvánvalóvá vált, hogy az elmúlt időszak nem volt túl szerencsés a franciaországi templomok számára: az utóbbi hónapokban több mint száz istenházában, s több mint félszáz temetőben fosztogattak, sőt márciusban a párizsi Saint-Sulpice katedrálisban is tűz ütött ki.
Gondolhatunk ugyanakkor arra is, hogy bár a világ szerencsésebb felében, az európai modernitásban élünk, európai polgárokként sem figyelünk eléggé: sem természeti környezetünk állapotára, sem embertársainkra, sem műemlékeinkre – és amikor egy-egy ilyen katasztrófa bekövetkezik, akkor lényegében néhány száz ember rendkívüli, sokszor emberfeletti teljesítményén múlik, hogy elkerülhető-e a szerencsétlen végkifejlet, a világ többi része pedig nagyrészt tehetetlenül szemléli az eseményeket, amelyeket voltaképpen már következmények.
De megállapítható – sajnálatos módon újra – az is, hogy az ilyen mérvű szerencsétlenségek összehozzák, összekovácsolják az embereket, felélesztik mind az egyéni tettvágyat, mind a közösségi szellemet. Ez nyilvánvalóvá vált akkor, amikor a lángoló Notre-Dame-mal szemben, a Szajna partján több ezer ember gyűlt össze, hogy láthassa, mi történik a székesegyházzal; sokan némán, összefogózva álltak, mások fohászkodtak, vagy vallásos himnuszokat énekeltek. Sokan –és valószínűleg nemcsak a Szajna-partján állók – együtt zokogtak, amikor a Notre-Dame huszártornya összeomlott, és feltehetőleg sokan együtt mondtak köszönetet égi és földi segítőknek azért, hogy a pusztulást sikerült megfékezni.
Megnyilvánult a tettrekészség és összefogás abban a szakszerű merészségben is, ahogyan a tűzoltók hosszú órákon keresztül dolgoztak, ahogyan élő láncot alkottak, hogy a relikviákat kimenthessék a templomból, és látszik abban is, hogy a világ legkülönbözőbb részeiből érkeznek már a székesegyház újjáépítéséhez való felajánlások. Erre a fajta összefogásra, együttműködésre kellene összpontosítani – és nemcsak a szerencsétlenségek óráiban, napjaiban, hanem annál jóval korábban, ugyanis feltehetőleg nem minden esetben lenne lehetősége pár száz embernek, hogy biztosítsa egy hasonló forgatókönyvnél a happy end-et. A jövő ugyan kifürkészhetetlen, de bizonyos keretek között megelőlegezhető lenne, ha úgy élnénk, hogy a múlt értékeihez, emberi és közösségi létünk kihívásaihoz a jelenleginél nagyobb odafigyeléssel viszonyulnánk.
