Három ázsiai országban egyedül, hátizsákosan, alacsony költségvetéssel
Négy hölgy ihlette a tavaly november közepétől a következő hónap, december derekáig, azaz négy hétig tartó indiai, pakisztáni és afganisztáni utamat: egyrészt az indiai Sneha és Esha, az amerikai Alex Reynolds és a debreceni Leskó Diána. A felsorolásban szereplő első és második hölgy a nemzetközi vendégszerető hálózaton, a CouchSurfingen keresztül volt a vendégem, az ingyenes kolozsvári vendégeskedésért cserébe meghívtak Mumbai és Delhi városába. Arra gondoltam, ha egyedül, 40 literes közepes hátizsákkal, tömegközlekedést és CouchSurfinget használva, rendkívül alacsony költségvetéssel sikerül eljutnom Indiába, akkor a huszonéves amerikai és az alig valamivel több mint harmincéves magyarországi ismerőseim nyomdokaiba lépve meglátogatom Pakisztánt és Afganisztánt is. Alex több ízben járt előbbi, Diána pedig utóbbi országban. Az Abu-Dzabin keresztül Indiába vezető repülőutam 151 euróba került, az út összköltségvetése alig haladta meg a 700 dollárt. Ebbe még beletartozik a 100 dolláros afgán vízum és a 280 dolláros Kabul–Abu-Dzabi repülőjárat, amelyet egyébként töröltek, s az afgán légitársaság nem volt hajlandó visszafizetni a pénzt. Ám Afganisztán vonatkozásában korántsem ez volt a legnagyobb meglepetés, sőt…
Soha nem tartott ennyit feldolgozni külföldi utat, pedig 1995 óta (addig ugyanis nem volt útlevelem, 20 évesen hagytam el először az országot) közel 85 országban, többek között Azerbajdzsánban, Fehéroroszországban, az Amerikai Egyesült Állomokban (kétszer, ösztöndíjjal, az amerikai adófizető polgárok pénzén), Csádban, Iránban, Irakban, a „sztánokban”, Libanonban, Palesztinában is jártam. Harminc év alatt ez korántsem kimagasló teljesítmény, a pénzhiány, sajnos, rányomta a bélyegét az utazásokra. Ez alkalommal is szüleimnek, barátaimnak, ismerőseimnek, a Facebookon szervezett közösségi gyűjtésnek köszönhetően gyűlt össze a pénz a 280 dolláros afgáni repülőjegyre és a 100 dolláros vízumra, és több más költségem is megtérült.
Több vonatkozásban transzformatív, felkavaró volt az egy hónapos út, amelynek élményei még mindig nem ülepedtek le, hatásait pedig minden valószínűség szerint sokáig érezni fogom. Mindhárom országban mellbevágó volt a szegénység, a kilátástalanság: emberek milliói, mi több, tízmilliói nem reménykedhetnek abban, hogy valaha decens életet éljenek. Ugyanakkor Indiában, Pakisztánban és Afganisztánban lehangoló volt látni az áthidalhatatlan társadalmi különbségeket, a szegények és a (nagyon) gazdagok közötti hatalmas szakadékot. Ez valójában más perspektívába helyezte az itthoni helyzetet: higgyék el, ezek után is azt gondolom, hogy ahhoz képest mi itt valamennyien luxusproblémákkal küszködünk. Természetesen ez relatív, ám e három ország esetében minden bizonnyal igaznak mondható.
Épületek helyett minél több helyi ember
E három országban semmiképpen sem turista, hanem utazó szerettem volna lenni, előre és jól meghatározott céllal ellátogatni olyan helyekre, amelyek korántsem nevezhetőek klasszikus turisztikai célállomásoknak. Valamennyi alkalommal jó előre készülök az ilyen utazásokra, tájékozódom az övezetről, a vallási, társadalmi, gazdasági és szociális, valamint kulturális helyzetről, illetve a látnivalókról.
Mivel a helyiekkel történő megismerkedést, időtöltést tartom elsődlegesen fontosnak, ezért a CouchSurfing az utazásaim lényeges eleme. Korlátozott anyagi lehetőségeim miatt persze az is rendkívül fontos, hogy a szállásra ne kelljen költenem. Ám ennél is fontosabb, hogy az említett nemzetközi vendégszerető hálózat révén közvetlenebb kapcsolatba kerülhetek a helyiekkel, és ez mindent megér, még akkor is, ha minden esetben alkalmazkodni kell a házigazdához: vallásához, értékrendjéhez, szokásaihoz, ébredési és lefekvési időpontjához, étkezési stílusához, munkahelyének órarendjéhez. Voltam már elszállásolva többek között homoszexuálisoknál, anarchistáknál, kábítószert fogyasztóknál, naturistáknál, (rendkívül) gazdagoknál, szegényeknél, fundamentalista környezetvédőknél (házigazdám nem fűtött a lakásában, volt barátnőm tüdőgyulladást kapott), s a többi. A vendégszerető hálózat előnyei azonban kétségtelenek: nem szállodában laksz, ahol csak más utazókkal vagy turistákkal találkozhatsz, hanem helyieknél, akikkel rendszerint együtt ébredsz vagy fekszel, közösen reggelizel, ebédelsz vagy vacsorázol, illetve akik olyan helyeket mutatnak meg, amelyeket más turista nem lát, mert csak a helyiek ismerik. Ugyanakkor csupán ők tudják, hol vannak az igazán helyi ételeket kínáló olcsó étkezdék, nem pedig a turisták számára létrehozott és működtettet művendéglők, ahol tízszeres árat fizetve elhitetik az emberrel, hogy az a valóban helyi készítmény.
Több országban igyekeztem mindenhová elkísérni a házigazdáimat: áprilisban Irakban, például, még építőtelepen és a borbélynál is voltam Thamirral.
A házigazdáimmal töltött időnek és a közös élményeknek köszönhetően korántsem csupán turisztikai látványosságokat látogattam meg, hanem emberekkel kerültem kapcsolatba, szokásokat ismertem meg, a helyiek által frekventált étkezdéket és kocsmákat fedeztem fel, a házigazdáim által készített ételek révén igazi helyi gasztronómiai élményekben lehetett részem.
Való igaz: Indiát, Pakisztánt és Afganisztánt csupán 30 év utazgatást követően mertem bevállalni, mindhárom ugyanis „nehéz” országnak számít. Sikerült bejárnom Európát, Észak-Afrikát, Ázsia egy részét, ám egy ideje már csak a szokatlan helyek, a nem klasszikus turisztikai úti célok érdekelnek. Nem „adrenalindoppingról” van szó, hanem egyszerűen a társadalmi elmélyülés, a szokatlan, váratlan és meglepő felfedezések, a komfortzónámból való kilépés, a tapasztalatszerzés motivál. Ezért nem veszem igénybe a turisztikai ügynökségek szolgáltatásait, inkább időt és energiát rááldozva magam szervezem meg a külföldi utakat.
Születésnap szudániakkal Abu-Dzabiban
November 14-én útnak eredtem: az első állomás az Egyesült Arab Emírségek fővárosa, Abu-Dzabi volt. Bár a gépem hajnali kettőkor landolt, s fél négy körül érkeztem meg vendéglátóm lakásába, a szudáni polgárháború elől a városba menekült Ali mindent előkészített számomra (felfújható matrac, lepedő, párna stb.), és nyitva hagyta a bejárati ajtót, hogy majd reggel találkozunk. Micsoda vendégszerető ember: még a hajnali órában érkező ismeretlen vendéget is befogadja.
Születésnapomon, november 15-én strandpapucsban indultam felfedezni Ali lakásának környékét, a buszállomás térségét. Közel 35 Celsius-fokot mutatott a hőmérő. Az Um an Namil utcán található Falafel Sultan édességboltban künefével ajándékoztam meg magamat, az esti órákban pedig Ali és nagybátyja társaságában a Zoal Corner elnevezésű szudáni vendéglőben ünnepeltük a születésnapomat. Különleges hely és élmény! A vacsorát követően pedig a szomszédban található, szintén szudáni cukrászdában folytattuk a születésnapi lazulást.
Mumbaiban minden mellbevágó
Másnap reggel a közbusszal kiutaztam a repülőtérre, innen pedig az Air India Express légitársasággal 101 euróért elrepültem Mumbaiba (az egykori Bombay városába), a halászfaluból India gazdasági „főhadiszállásává” fejlődött, közel 27 millió lakosú metropoliszövezetbe, ahol a filmipar masszív jelenlétéből ítélve az az érzése támad az embernek, hogy anno Janovics Jenő tőlük tanulta a mesterséget…
A város, azaz csak Mumbai lakossága „csupán” 18,2 millió. Az indiai város már leszálláskor megmutatta csúnya arcát: a légikikötő nyomornegyeddel volt határos. Tudtam, sok ilyen látványban lesz majd részem az 1,5 milliárd lakost számláló szubkontinens különböző településein, ahol huszonhárom hivatalos és több száz regionális nyelvet használnak. Az államok közötti különbségekre sem voltam teljesen felkészülve: India valójában olyan, mintha Európában például a norvégokat, az albánokat, a németeket és a románokat egy országba zsúfolnánk. Apropó, kulturális, értékrendbeli különbségek. Ámde Indián belül vallási szakadékok is tátonganak: párhuzamosan van jelen a két nagy világvallás, a hinduizmus és a buddhizmus. Ezek mellett ott van a dzsainizmus és a szikhizmus, a zoroasztrizmus, a judaizmus és az iszlám.
A nyomornegyed lakóinak tragédiája
Utazásom előtt alaposan dokumentálódtam. A Deutsche Welle televíziótársaság dokumentumfilmjében láttam, ahogy az ingatlancápák próbálják felszámolni a város különböző helyein (a központi részeken is) található nyomornegyedeket, a lakóknak pedig a város szélén építenek tömbházakat egymás hegyén-hátán, túl közel az őserdőhöz. A „kedvezményezettek” arról is panaszkodtak a német újságíróknak, hogy a vadállatok rendszeresen elpusztítják házi- és haszonállataikat, mi több, megölik gyermekeiket. A családi tragédiák híre nem jut el a hatóságokhoz, a kisemberek tehetetlenek a kialakult helyzettel szemben. Az anyagi érdekek, sajnos, ebben az esetben is felülmúlják a lakhatásra, biztonságra vonatkozó emberi jogokat…
A landolást követő beutazási ügyintézés gyors és zökkenőmentes volt: bepecsételtek az útlevelembe, egy hónapot maradhattam India területén.
Pénzt váltottam, mobilnetes adathasználatot biztosító SIM-kártyát vásároltam aprópénzért, s a légkondicionált terminált elhagyva azonnal mellbe vágott a tömeg, a trópusi, 80-85 százalékos páratartalmú levegő, a nedvesség és a hőség. Nehéz, sűrű és fülledt volt a levegő.
A reptér előtt tele volt a hely kis szekereket toló vagy húzó utcai árusokkal, tuktukkal, a néhány köbcentiméteres helyi személyszállító robogókon meglepő módon van taxióra – erre Vijay, a CouchSurfing-házigazdám is felhívta a figyelmemet az érkezésem előtt váltott WhatsApp-üzenetek egyikében. Éppen hozzá próbáltam eljutni, a tömegközlekedési eszközöket használva…
Láttam, közel a metrómegálló, ezért visszautasítottam az eléggé rámanősen nyomuló tuk-tuk sofőröket, akik látva, hogy külföldi vagyok, orbitális árakat kértek az alig másfél kilométeres fuvarért. Közben próbáltam megszokni a forgalmat, tüdőre szívni a friss szmogot. Van belőle bőven, akárcsak az utcán, a rövid járdaszakaszokon található mindenféle hulladékból.
Három és fél órás bollywoodi film
Eljutottam az Andheri (West, azaz nyugati) metrómegállóhoz. A rendelkezésre álló és könnyen használható technológiai vívmányok (mobiltelefon és hálózat, mobilnet, műholdas helymeghatározó rendszer, azaz GPS stb.) ellenére házigazdámmal nehezen sikerült találkozni. Belegondoltam, ha helyi személy ilyen nehezen talál meg egy közlekedési csomópont melletti helyet, hogyan találom majd fel magam az elkövetkező napokban ebben a több mint húszmillió lakosú városban…
Vijay, a házigazdám gazdagnak mondható, egyik kereskedelmi bank aligazgatója, a huszonöt emeletes tömbházban található, európai berendezésű, kétszobás lakása is arra utal, nincsenek anyagi gondjai. Vacsorával kínált, társalogtunk. Elmesélte, volt már Európában, alig várja, hogy ismét kontinensünk valamelyik országát látogathassa meg. Elmagyarázta azt is, hogy a városban körülbelül ötmillió ember él az utcákon, több millióan konténerházakban, illetve rongyokból és husángokból összetákolt, sátorszerű építményekben laknak.
A vacsorát követően a közeli társasjátékklubban próbáltam játszani, ám későn érkeztem: néhány fiatalt leszámítva, akik már játszottak valamit, nem volt vendég. Sebaj, hogy érezzem, az indiai filmgyártás fellegvárában vagyok, házigazdám háromórás Bollywood-filmre vásárolt nekem is jegyet. A tipikus produkcióban egymást követték a tánccal, zenével, a jó és a rossz harcával, az ármánykodással fűszerezett váratlan fordulatok és az epikus, hősi múltra, illetve az ősi hagyományokra utaló jelenetek. Szerencsére, a házigazdám nem vette zokon, hogy néhányszor ásítással fejeztem ki az unottságot.
Gazdagiából a nyomornegyedbe egy perc alatt
Másnap reggel a házigazdám tipikus indiai naan kenyérrel kínált, reggelit is készített nekem, majd elmagyarázta, hogyan jutok el a leggyorsabban a turisztikai látnivalókhoz. A tuktukmódszert választottam. Egy kanyar után a gazdagabbak által lakott övezetből máris a nyomornegyedbe érkeztem: hatalmas kontraszt. Egymást követték a tákolmányok, bádogházikók, amelyekből sokan rámcsodálkoztak: mit keresek közöttük?
A vasútállomás sem nyújtott sokkal szebb látványt: a földön alvó gyermek fotózását követően egy fiatal férfi odajött hozzám, s azt mondta:
– Uram, ez nem jellemző Indiára!
Szóba elegyedtünk, segített felülni a Mumbai lakónegyedei között közlekedő vonatok egyikének másodosztályú szerelvényére. Pontosabban fellökött. Útközben a tömeg miatt alig tudtunk társalogni, de a beszélgetés ilyen mobilitási körülmények között már luxustevékenységnek számított, az elsődleges feladat az oxigénvétel volt. November közepén is meleg volt, milyen lehet itt akár 50 Celsius-fokban! Gondolom, ilyenkor a mennyezetre rögzített ventilátorok tehetetlenek.
A vonaton az ajtók nem záródtak, sokan kifelé lógtak. Ekkor ismét eszembe jutott a Deutsche Welle dokumentumfilmje: Mumbaiban hétpercenként történik vasúti közlekedéssel kapcsolatos halálos baleset. Az utolsó megállónál, a Churhgate-nél palackozott vizet vásároltam. Megbizonyosodtam afelől, hogy a pillepalack hermetikusan zár, mi több, fotót is küldtem róla a házigazdámnak, ellenőrizendő, tényleg iható-e. Indiában, akár például Egyiptomban, különlegesen veszélyes csapvizet inni: az intenzív hasmenés veszélyes és rendkívül kellemetlen – véget vethet a vidám vakációnak. Úgy döntöttem, mindig lesz nálam folyadék, ha véletlenül a kis hátizsákomból elfogy, inkább szomjazom, semmiképpen sem fogyasztok csapvizet, csak ha a kagyló fölött ott a tisztítóberendezés. Ilyet még egyes vendéglők, étkezték, sőt még közvécék vízcsapja fölött is láttam, még a házigazdám konyhájában is volt.
A pickleballbajnokságra siettem, kíváncsi voltam rá, a házigazdám ajánlotta. Ez a sport a tenisz, a tollaslabda és az asztalitenisz legjobb részeinek keresztezéséből jött létre, Indiában egyre nagyobb népszerűségnek örvend. A helybéliek ezzel is az európai és amerikai divatot követik…
A 1924-ben épített Gateway of India (India kapuja) elnevezésű diadalív irányába menet figyelmes lettem a brit gyarmati időszakban épített gyöngyszemekre: a leghíresebb épületek a viktoriánus kort idézik. Idegenvezetővel rendelkező turistacsoporthoz „szegődtem”. Az idegenvezető kiváló angolsággal elmondta: Bombay a 19. században különösen jelentős városátalakítási terv részeként új köntöst öltött. Az építészek viktoriánus-neogótikus stílusban emeltek különböző középületeket, ezeket évekkel később a sajátos indiai motívumokat és más építészeti stílusokat egyedien ötvöző épületek követték.
FOLYTATJUK
