Kis családunkról bátran és egyöntetűen kijelenthető, hogy a kedvenc évszakunk a nyár. Egyik igen nyomós oka ennek az, hogy ebben az időszakban nagyrészt vakáció van, nincs korán kelés vagy folyamatos rohanás, szabadok vagyunk, miénk a világ.
De nagyon fontos összetevő a jó meleg időjárás is, hiszen a többi évszaktól eltérően, nyáron nem kell rétegnyi ruhát magunkra venni, rövidnadrágban és pólóban, lenge ruciban, zokni nélkül lehet hancúrozni kint is, bent is.
Anyaként is rajongok az olyan kiruccanásokért, amelyekre nem kell logisztikai tervet készíteni arra vonatkozóan, hogy milyen sorrendben, milyen vastagságú ruhákat adjak majd a lurkókra, ha átázik, átfázik vagy egyszerűen nem elegendő a réteg, ami rajtuk van. A nyári tekergések pedig éppen ilyenek. Elég, ha a gumicsizmák, az esőkabátok és egy-egy mackófelső bekerül a csomagba, biztonságban érzem magunkat.
Nem így ősszel vagy tavasszal – a télről nem is beszélve –, amikor mindenféle időjárásra számítanunk kell. Sokszor egyetlen délelőtt alatt belekóstolhatunk mind a négy évszakba. Ilyenkor minden rétegből több darab is bekerül az utazótáskába, megpróbálok felkészülni minden eshetőségre.
A kismanóim azonban nemcsak azt örökölték tőlem, hogy imádják a jó meleg nyarakat (és vakációkat), de azt is, hogy gyűlölik a vastag öltözéket. Ameddig csak lehet, elhúzzuk a sapkák, sálak, kesztyűk vagy vastag kabátok előszedését, így előfordul, hogy igencsak megérezzük az olyan reggelek hidegét, mint amilyenek az elmúlt héten voltak.
Rosszulesik lemondani a rövidnadrágról, a pólóról, a nyári ruhácskákról, a könnyű cipőkről, s bár ugyanennyi fokban, márciusban még a téli nagykabáttal járunk, néha még úgy is fázunk, ősszel nem adjuk fel egykönnyen.
Én valahogy abban hiszek (áltatom magam?), hogy ameddig én kitartok a félcipők mellett, addig a napocska is kitart, s eltart még a vénasszonyok, rest asszonyok és egyéb (fehér)népek nyara. Amikor aztán az előrejelzésekből kiderül, hogy ameddig látni lehet, nem lesz már húsz fok fölötti hőmérséklet, legszívesebben bekuckóznék a kockás takaró alá jó könyv és forró kávé társaságában.
Komoly csatákat kell hát megvívnom magammal, hogy elővegyem a téli cuccokat, s beöltözve kimerészkedjem. S hab a tortán, hogy nemcsak önmagamat kell ebben (is) legyőznöm, de a reggel még nyűgős aprónépet is.
– Miért kell már megint hosszú ujjút venniiiii? Nem akarom, nem érted? A nyarat akarom visszaaaa, Anyaaaa! Utálom a vastag ruhát, Anyaaaa, nem lehet benne rendesen mozogni! Délben aztán izzadunk a sok ruhában, vagy cipeljük a kezünkben. Nem jó ez így, Anyaaaa! Annyira utálom, naaaa!
– Sapkát is? De miért? Na, neeee! Nem kell, naaa! Nézd meg milyen bébi-bénaaaa! Utálom, ahogy áll!
– Ezt a cipőt? De ezt nem szeretem. Szorít, tudom, nem is kell felvennem.
– Az biztos, hogy a kezeslábast nem. Na, azt már tényleg nem. Neeem! Nem fázik meg a popóm, ezt csak kitalálod! Különben is, nem te parancsolsz!
Mondanom sem kell, ugye, hogy a sóhajaik nagy része az én szívemből is szól, de be kell látnunk, bárhogy is próbálunk a nálunk nagyobb erő ellen kitartóan lázadni, bizonyos fok alatt, meg kell adnunk magunkat a vastag ruháknak. Akár tetszik, akár nem.
