A lap feleleveníti: 1993 szeptemberében Borisz Jelcin orosz elnök levelet írt amerikai kollégájának, Bill Clintonnak. A "Kedves Billnek" címzett levél a két vezető "őszinte véleménycseréjeként" kezdődött, aztán Jelcinnél - enyhén szólva – elszabadultak az indulatok, írják.
Az akkori orosz elnök Lengyelországnak, Magyarországnak és Csehországnak az Észak-atlanti Szövetséghez (NATO) való csatlakozási szándéka iránt érdeklődött, ez ugyanis aggodalommal töltötte el Moszkvát. Természetesen, jegyezte meg Jelcin, minden országnak szuverén joga eldönteni, milyen szövetségnek szeretne a tagja lenni. De Moszkva - folytatta - a NATO keleti bővítését Oroszország egyféle újbóli elszigetelésére tett kísérletnek tekinti, ezt a tényezőt pedig - hangsúlyozta - figyelembe kell venni. Jelcin utalt Németország 1990-es újraegyesítésekor aláírt „kettő plusz négy” szerződésre is. "A szerződés szelleme - írta - kizárja a NATO-övezet keleti irányba történő kiterjesztésének lehetőségét".
E levélváltás volt az első alkalom, hogy Oroszország azzal vádolta meg Nyugatot, hogy megszegte az adott szót. Bár az amerikaiak elutasították a vádat, ennek a helyzetnek messzemenő, a mai napig kiható következményei vannak – szögezi le a cikk szerzője. Lényegében nincs még egy olyan téma, amely annyira megmérgezte volna Moszkva és a Nyugat viszonyát az elmúlt három évtizedben, mint a nézeteltérés arról, hogy pontosan miben is állapodtak meg 1990-ben- olvashatjuk a Der Spiegel online oldalán.
A Clintonnak címzett levél elküldése óta eltelt időszakban a NATO 14 kelet- és délkelet-európai országot vett fel a katonai szövetségbe. A Kreml folyamatosan arra panaszkodott: átverték minden egyes ország felvételével. Nemrég Vlagyimir Putyin jelenlegi orosz elnök vetette fel: "Szégyentelenül becsaptatok minket".
A Kreml már nem csak a „kettő plusz négy” megállapodást emlegeti fel, hanem lényegében a berlini fal leomlása óta kötött valamennyi megállapodást. "Önök az 1990-es években megígérték nekünk, hogy a NATO egy centit sem mozdul kelet felé" - mondta Putyin január végén. Az orosz elnök most ezt a történelmi tényt használja fel arra, hogy igazolja követelését, miszerint írásos garanciákat kér arról, hogy Ukrajnát soha nem veszik fel az Észak-Atlanti Szövetségbe.
A cikk szerzője emlékeztet: január végén Szergej Lavrov orosz külügyminiszter nyílt levelet írt nyugati kollégáinak, amelyben további egyezményekből idézett. Különösen az Európai Biztonsági Chartát emlegette, amely az 1990-ben kötött megállapodásokon alapul. Kelet és Nyugat akkor egyetértett abban, hogy minden országnak joga van szabadon megválasztani, melyik szövetséget kívánja erősíteni, ugyanakkor hangsúlyozták a "biztonság oszthatatlanságát". Később ebből lett "a minden állam kötelessége, hogy saját biztonságát ne más államok rovására erősítse" megfogalmazás, amint azt Lavrov levelében hangsúlyozza.
Zavaros biztosítékok
A berlini fal leomlását követően a Nyugat és Moszkva közötti különböző megbeszélésekről számos szem- és fültanú beszámolt már. 1990-ben Moszkva, Washington, Párizs, London, Bonn és Kelet-Berlin magas rangú tisztviselőinek valóságos serege találkozott a német újraegyesítésről, a NATO és a Varsói Szerződés leszereléséről, valamint az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) - amely 1995-ben az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) nevet vette fel - új alapszabályáról szóló megbeszéléseken.
A visszaemlékezések azonban nem mindig összecsengőek. Roland Dumas, aki 1990-ben francia külügyminiszter volt, később azt mondta: ígéretet tettek arra, hogy a NATO-csapatok nem fognak a volt Szovjetunió határaihoz közelíteni. Az akkori amerikai külügyminiszter, James Baker azonban tagadta, hogy valaha is szavukat adták volna ilyesmire - ezt az állítást azonban saját diplomatái közül is cáfolták páran.
Különösen zavarosak a Szovjetunió utolsó vezetője, Mihail Gorbacsov által szolgáltatott információk. Egy alkalommal azt mondta, hogy Helmut Kohl német kancellár és az amerikaiak megígérték neki, hogy a NATO "egy centiméterrel sem fog keletebbre költözni". Egy másik esetben viszont azt nyilatkozta, hogy "a NATO-bővítés témája soha nem került szóba." Ennek ellenére szentül állította, hogy a Nyugat megsértette az akkor kötött megállapodások szellemét.
Szerencsére rengeteg dokumentum áll rendelkezésre a tárgyalásokról, beleértve a beszélgetésekről készült feljegyzéseket, jegyzőkönyveket, jelentéseket. Az idézett dokumentumok szerint az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Németország jelezte a Kremlnek, hogy szóba sem jöhet olyan országok NATO-tagsága, mint Lengyelország, Magyarország és Csehország. 1991 márciusában John Major brit miniszterelnök moszkvai látogatása során is megígérte, hogy "semmi ilyesmi nem fog történni". Jelcin hatalmas elégedetlenségének adott hangot, amikor a felvétel végül megtörtént. 1997-ben az orosz elnök ugyan rábólintott a NATO keleti terjeszkedésére, de azután folyamatosan felrótta, hogy csak azért tette, mert a Nyugat rákényszerítette.
Nem mondható tehát, hogy a berlini fal leomlása után olyan konkrét, jogi értelemben vett érvényes szerződés született a két fél között, amelyet a Nyugat megszegett. A kérdés az, hogy Major és társai mennyire tartják kötelezőnek szóbeli ígéreteiket – állapítja meg a lap.
Megalapozott bizalmatlanság
Egy ideig úgy tűnt, hogy a keleti birodalom valóban készen áll a reformokra. Helmut Kohl, majd utódja, Hans Dietrich Genscher, id. George Bush és utódja, Bill Clinton ezt szem előtt tartva valóban át akarták alakítani a NATO-t, figyelembe véve ugyanakkor a Kreml érdekeit is. Volt azonban egy jelentős ellentmondás: egyrészt mindenki egyet értett a "biztonság oszthatatlanságával", de azzal is, hogy minden országnak joga volt eldönteni, melyik szövetséghez kíván csatlakozni. Ez azonban akkoriban nem tűnt többnek, mint valamiféle elméleti problémának.
Clinton, Kohl és a többiek éveken át elutasították Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság NATO-tagságát. Egy ilyen bővítést túl költségesnek tartottak, ezekben az országokban kialakuló demokráciákat pedig túlságosan is ingatagnak. De aztán Oroszországban lelassult a reformfolyamat, és a bizalmatlanság kezdett nőni. Az amerikai republikánusok pedig úgy számoltak, hogy ha a kampányban felvállalják a NATO-tagság kiterjesztésének kérdését, ezzel megnövelik támogatottságukat az új mandátumért induló demokrata Clinton ellen, sok kelet-európai gyökerekkel rendelkező amerikai élt ugyanis az amerikai választások szempontjából döntő jelentőségű középnyugati államokban. Ez vezetett ahhoz, hogy végül maga Clinton döntött a katonai szövetség kiterjesztése mellett.
Ezzel azonban – összegez a Der Spiegel – a Nyugat nem szegett meg egyetlen szerződést sem. Évekkel később Genscher azt mondta: a bővítés jogi szempontból rendben volt, de azt is hozzátette: nem lehet letagadni, hogy ez ellentétes az 1990-ben kötött megállapodások szellemével.
Borítókép: Jelcin orosz és Bill Clinton amerikai elnök Washingtonban
